A címre kattintva láthatod a videót.
Tudod, kedvesem, mindig akad egy bolond, aki azt hiszi, csalással, varázslattal elnyerheti a szerelmet. Ezúttal éppen egy ilyen bolondról mesélek neked. Kedves, udvarias, ugyanakkor játékos, csíntalan ifjú leány volt. Ilyennek ismerték, úgy is nevezték Marlejönben: a ravasz, vagy Csíntalan Elsbet. Hanem egy nap furcsa dolgot érzett ott, a szíve tájékán. Szerelmet. De a legény, aki ily módon felzaklatta őt, csupán játszott vele. Bókolt, kedves dolgokat mondott, félvallomások, ki nem mondott szavak édes íze egészen elszédítette a lányt. Egyik nap így, a másik nap pedig úgy tett a fiú, mintha nem is ismerné őt. Szép lassan a könnyek megkeserítették Elsbet lelkét. Hallott egy legendát: Messze, Kína peremén, a Szi- Gu- Dju hegy egy barlangjában él az utolsó sárkány. A pikkelyéből bármiféle varázsital elkészíthető. Így aztán amikor kiderült a faluban titkos vágyakozása a legény után, szégyenében elmenekült. Hitte, hogy a legenda igaz, hitte, hogy legalább ez az egy dolog igaz. Eldöntötte, varázsitalt fog készíteni, hogy beleszeressen Hugo. Szegény gyermek, olyan szerelmes volt, hiába bánt el vele a fiú olyan rútul, mégis bármit megtett volna érte.
Harmad éve vándorolt a világban. Csatamezőkön kelt át, lehajtott fejjel, mint a holdkórosok, mint aki nem látja, hol jár éppen. Menyegzőkbe botlott, táncmulatságokba, még erdőtűz mellett is elhaladt, de a szeme sem rebben. Sőt, még a híres zafírmezőn is keresztül gyalogolt. Isten tudja, hány ragyogó drágakövet rúgott arrébb az útjából. Akkor szembejött vele a császár. De Elsbet észre sem vette a nagy karavánt. Erre a császár kíváncsian kihajolt a kocsija ablakán.
Miféle terhet hordozol leány, amitől annyira földre húznak szemeid, hogy majdnem nekimész hadseregemnek?
– Bocsásson meg nekem, jó uram! felelte a lány, s térdre borult. De cseppet sem félt, s nem is szégyenkezett. Hangja nyugodt, de inkább végtelenül szomorú volt.
– Csak nem szerelem?
– Szerelem, reménytelen. És a szégyen.
– Tudod e hová tartasz?
-Szi-Go- Dju hegyhez indultam. felelte a lány.
– Nocsak, rég nem tartott oda senki. Sőt, ha jólemlékszem, még dédapám korában akadt az utolsó olyan bolond, aki hitt abban az ostoba legendában. Ami azt illeti, akkor lehetett utoljára beszámolókat hallani a sárkányról.
– Hát most itt vagyok, és igenis létezik, és igenis hozok a pikkelyéből! Ezt olyan határozottan mondta a lány, hogy szinte kiabált.
– No jól van. Ha visszatérsz, keress meg engem, talán te meggyógyíthatod nagybeteg fiamat. Nem leszek hálátlan, jól meg fizetem majd.
– Meglátod, uram, találkozunk mi még!
– Úgy legyen! De vigyázz, nem ölheted meg azt az átkozott bestiát, mert akkor felébreszted a vulkán haragját! S akkor a birodalomnak vége! De ezt inkább gúnyolódva mondta a császár. Hiszen, hogy is ölhetne meg egy ilyen kis gyermekleány egy olyan hatalmas szörnyet? Megaztán ez is csak a legenda része.
Nos, te tudod, kedves hallgatóm, hogy erre valók a mesék. A mesék a reményvesztettek, a hitetlenek, az elkeseredettek menedékei. Mert a mesék birodalmában minden lehetséges, de semmi sem lehetetlen.
Akkor megint lehajtotta a fejét, s csak ment, mint a világtalanok. Egyszer egy egész városon vonult végig, amelyet pestis pusztított éppen. Csoda talán, de a betegség elkerülte őt. Tulajdonképp észre se vette, mi történt körülötte. Aztán egy sivatagot is megjárt, ahol egy éjjel homokvihar tombolt. A forgószél felkapta, s ledobta jó pár mérfölddel arrébb. De ő csak felállt, s folytatta útját. Ekkor a vihar úgy megilletődött, hogy csak forgolódott még tétován egyhelyben, aztán csodálkozva kísérte a lányt a sivatag széléig. Ott aztán visszafordult, s azt mondta: Ez a lány vagy nagyon vakmerő, vagy nagyon bolond.
Hat nappal ezután szembejött egy öregember.
– Kisleányka! Fordulj vissza, ha kedves az életed!
– Ugyan, miért tenném, hisz már világosan látszik úticélom!
– Éppen azért! Lehet, hogy vak vagyok, de a szívedben lakó szégyent, haragot, dacot, szerelmet látom ám! Azt is látom, hogy nincs egyéb fegyvered.
– Talán nem is kell több.
– Vesztedbe rohansz!
– Önként teszem. Ha győzöm a bestia felett, szerelmet nyerek, ha veszítek, … nos, akkor megszabadulok a fájdalmamtól, örökre.
-Igazán hiszel ebben ugye?
– Én addig hiszek mindenben, amíg be nem bizonyosodik, hogy hitem oktalan.
– Épp ezért fogsz célodhoz érni. Mondd, igaz szerelemre vágysz?
– Mindenki arra vágyik.
– Varázslattal elérhető?
– Talán.
– Akkor nem tartalak fel, remélem, jól döntöttél.
– Viszlát öregember, ha újra találkozunk, talán a szemedre is főzök varázsitalt.
A Szi- Go- Dju fenségesen magasodott minden hegyek fölé. Havas sapkája hófehér ragyogásában, mintha az istenek mosolyogtak volna az emberre. Már csak a folyón kellett átkelnie. De elfáradt, megpihent a partján. Ahogy ült ott, rájött, hogy alig emlékszik már arra, aki miatt elindult. Számolgatta, mennyi ideje van úton. S ahogy a víz fölé hajolt, amelyből a hold fénye rohanó tükröt készített, meglátta saját arcát. Már nem volt gyermek. Egyáltalán nem. Elmosolyodott, s észrevette, hogy az idő ráncokat rajzolt a homlokára. Tényleg ennyi évet pazarolt el egy reménytelen szerelemre?
Micsoda bolond vagyok! – mondta maga elé. Kihalt belőle a szerelem, elillantak a vágyak, az álmok. De egyetlen percre sem kérdőjelezte meg célját. Még ténynek vette a sárkány létezését.
Mielőtt elaludt, dalt hallott, olyan dalt, amit addig soha. S bár sosem találkozott sárkánnyal, a szíve mélyén tudta, hogy amit hall, az csakis egy dolog lehet. Tehát suttogva felelt reá:
– Megyek már, megyek, holnap találkozunk, légy türelemmel, eldől a sorsunk. Holnap.
Hajnalban útnak indult. Mibe keveredtél már megint, te ostoba lány! Mormogta magában, miközben alig hallhatóan felkacagott. De végül is lesz majd miről mesélned, ha hazatérsz, mert igenis hazatérsz! – folytatta. Egészen könnyen jutott fel a barlanghoz. Közben érezte, hogy időről időre a hegy megremeg baljósan a lába alatt. A bejáratnál megtorpant. Furcsa köd szivárgott kifelé, s mintha tartott volna valahová. Szemével követte útját. A Furcsa, fénylő, kékesen derengő köd elterült a hegyen. S mintha kővé vált volna. Belépett a barlangba. Megszólította valaki.
– Már vártalak, magamhoz énekeltelek, mert féltem, hogy elveszítsed az utolsó pillanatban a bennem való hitedet.
És ahogy hozzászokott a szeme a furcsa fényviszonyokhoz, elé tárult a legenda teljes valójában. Hatalmas bestia. Mintha alig férne el a barlangban. Nyolc lába, két feje, nagyrészt kékes pikkelyekkel borított teste volt. És Fején vörös bóbitát viselt. Teste akár a pávának, csodaszép, színes farktollakban végződött, csakhogy ezeknek a csúcsán mérget tartalmazó tüskék rejtőztek. Egyszerűen elszorult Elsbet szíve, annyira lenyűgözte ez a lény. Aztán eszébe jutott, mit mondott a császár: „ne öld meg a bestiát, mert felébreszted a vulkánt. „Megölni? Soha!
– Kérlek, ha vártál, akkor tudod, miért jöttem, ugye?
– Persze, hogy tudom. De amiért útnak indultál, azt már el is felejtetted. Igaz?
– Már nem vagyok szerelemtől fűtött ostoba gyermek. De a pikkelyedet jóra is használhatom. Például az öregembert, meg a császár fiát meggyógyíthatom.
– Meggyógyíthatod az egész világot, és engem is, ha akarod.
– Talán beteg vagy?
– Haldoklom.
– Az nem lehet, hisz ősidők óta élsz, hiszen senki nem tudott legyőzni, hiszen te örökké élsz!
– Én valamikor az emberrel egyidőben születtem. Egy gyermek lelkében. Ő mesélt rólam egy másik gyermeknek, aztán eljutott hírem a felnőttekhez. És sokan csak nevettek a létezésem feltételezésén. De mindig, amikor valaki hinni kezdett bennem, erősebb lettem, szebb.
Ekkor nagyot sóhajtott, elfáradt a beszédben. Behunyta apró zölden ragyogó szemeit. Elsbet letelepedett a lény füle mellé. Megcirógatta a füle tövét.
– Ha így van, akkor megígérem, hogy én mindig hiszek benned. És mesélek rólad, és megmutatom a pikkelyedet, bizonyítékul, akkor elhiszik majd, akkor te élhetsz örökké!
Ahogy elnéztem ezt a lassan őszülő, érett kiégett, megfáradt leányt, egészen megsajnáltam. Mert most megint gyermek volt. Mert ezúttal megint olyasmiben remélt, ami rég elveszett. Mint akkor, amikor Hugó szerelmében hitt pont ilyen erősen.
– Most, ahogy egyre kevesebben emlékeznek legendámra, lassan elillanok, mint valami drága illatos olaj. – folytatta a sárkány. De ne szomorkodj. Bár sajnos már későn érkeztél, azért boldoggá tesz, hogy valaki még… Talán egyszer újjászületek. Most vedd utolsó három pikkelyem, amíg még lehet, használd jóra.
A lány fogta a három pikkelyt, egyet a nyakába akasztott egy láncra, kettőt a táskájába rejtett, s a következő pillanatban a sárkánynak nyoma veszett. Valóban úgy illant el, akár a drága illatos olaj, De látta, s én is láttam, kedves hallgatóm, a hegy lábától, ahogyan az a különös köd valóban beterítette a Szi-Go-Djut, mint valami nemes selyemből készült lágy esésű abrosz. A hegy ezután éteri kékes, néhol zöldes, másutt arany, vagy épp vöröses fényben sejtelmesen csillogott. Elsbet éppen csak jókor ért tisztes távolságra a barlangtól. Mert a vulkán valóban felébredt. Morajlott a föld, lassan láva bugyogott a kráterből, s elrejtette a sziklák gyönyörű ragyogását. Nos, kedvesem, nem ért véget a birodalom. De tény, hogy az a környék nagy károkat szenvedett.
A világot azt beszélik, járja egy nagyon vén bolond asszony. Folyton utazásairól mesél. Arról, miként hagyta, hogy egy reménytelen szerelembe vetett vak hit tegye holdkórossá. Hogyan ment el mellette az élet észrevétlen. Meg mesél útja végéről. A Szi- Go – Dju hegyről meg egy sárkányról, aki elillant. Azt mondják, van az asszonynál három sejtelmes fényű kő, Sőt, amerre jár, vakok látnak újra, s császárok gyermekei gyógyulnak nagy betegségükből. Mondhatod, hogy sárkányok nincsenek. Mondhatod, hogy az asszony is csak legenda. De én találkoztam mindkettővel. Nos, van, ami legendának születik, s az is marad őrökre. De van, ami igaznak születik, mert valaki, akinek a lelkében született, igaznak hitte, s csak később vált legendává azok által, akik nem hitték. Tudod, azon a hegyen, aminek azóta száz másik nevet adtak, bányásznak mindenféle kincsek után. Kincsek után, melyeket az idő meg a vulkán teremtettek. S időnként találnak egy furcsa követ, olyankor előfordul, hogy valakinek eszébe jutnak egy bolond asszony szavai. S ahogy mesélnek a tábortűznél egy különös lényről, akinek lelke megkövülve terül el a vulkáni láva kincsei alatt, előfordul, hogy gyönyörű, igéző dalt hallanak a hegy tetején, arrafelé, ahol éppen olyan kövek kerülnek elő, mint ez itt, kedvesem.
Author: Simon Csilla
1988-ban születtem. Amint megtanultam írni az iskolában, vágytam arra, hogy alkossak. Számomra a szavak barátok, gyógyír, és minden voltak. A papír és a toll pedig hűséges társaim. A papír nem árult el, nem csapott be, nem használt ki…. Csak meghallgatott bármikor. Vagy sokat beszélek, vagy csendben figyelek. Az ember érdekes, gyönyörű lény. Kimeríthetetlen forrása az irodalomnak. Mániákusan a szemébe akarok nézni mindenkinek. A tekintet olyan tó, amelyben kiváltság elmerülni, és lejutni a lélekig benne. Hogy mit szóltak, mit szólnak ahhoz, hogy írogatok? Gyermekkoromban haszontalannak, bolondnak, betegnek diagnosztizáltak érte, olyannyira, hogy gyógyszerekkel akartak belőle kikezelni. Aztán nagylányként, amikor rávilágítottam egy-egy emberi szörnyeteg tevékenységére a verseimmel, ki akartak az iskolából csapni. Megzsaroltak, megint betegnek akartak mondani, és egy intézmény gondjaira bízni. Pedig csak figyeltem a világot, és tükröt tartottam elé. Versekkel, mesékkel. Úgy hiszem, ez a művész feladata. Nem kiszolgálni a megőrült társadalom aberrációit, hanem szolgálni, jóra nevelni a társadalmat. Megörökíteni a nagy pillanatait… Ma már nem szégyellem, hogy írok. Amatőr vagyok, de nem is akarom képezni magam. A profizmust meghagyom azoknak, akik ebből akarnak élni. Én csak írom, ami a lelkemből kiszalad, gyakran gondolkodás nélkül. Tiltottak az alkotástól. Belebetegedtem. Nekem írni olyan, mint vizet inni, enni, élni. Két éve döntöttem úgy,...