Az ember néha oly sivár belülről, gondolatai olyan üresek, mint az elavult, elhagyatott római kazamaták. Dohosak még a gondolatai is, annyira, hogy már unalmas önmagának is. A feje pedig kong, mint egy üres boroshordó.
Ilyenkor persze nekiül olvasni, ha ez egyáltalán az eszébe jut. A sorok azonban hamar összefolynak, s az egyén csak ül révetegen, nem alszik, de ébren sincs. Külön a testével meg nem lehet mit kezdeni. Nem, nem ábrándozik, mint sokan gondolják, csak valahogy elveszik a többiek között.
Ebben persze nincs semmi kivetnivaló, ha az „elveszés” az egyén szabad óráiban történik. Ilyenkor csak a többiek csodálkoznak, hogy nem szól egy szót sem, aztán, amikor észreveszik merengő tekintetét, azt gondolják róla, hogy „beleesett” valamelyik „csajba”, s ez nem szép tőlük, még akkor sem, ha igazuk van. Mert ez lehet igaz is, de mégsem szép így vélekedni egy szerelmes egyénről. Éspedig azért, mert a tisztes társság valamennyi tagja valóságos sértésnek érzi, ha őt szerelemmel vádolják, bizonyára azért, mert még egyikük sem volt szerelmes. Mivel azonban ezt a véleményt senki sem teszi közzé, sértés nem létezik, az álmodozó, „elveszett” egyén pedig felriad, mégpedig arra, hogy valaki bokán rúgta. Nem erősen, csak éppen annyira, hogy a rúgás nyoma legalább egy hétig megmarad. Ez azonban még nem baj.
Sokkal nagyobb baj, ha ez az elvesző ábrándozás valamelyik iskolai óra alatt keríti hatalmába a szerencsés, vagy inkább szerencsétlen halandót. Ilyenkor az egész társaság azzal van elfoglalva, hogy kijátssza a tanár figyelmét, s ha ez sikerül, saját dolgaival foglalkozik. A látszólag erősen odafigyelő egyént nem zavarja senki, mert: „aki bolond odafigyelni a tanárra, azzal kár az időt vesztegetni”.
Épp ezért a merengő alany zavartalanul és bambán bámul továbbra is a tanárra, mindaddig, míg annak unalmas nem lesz a bamba arckifejezés. Ekkor rendszeresen jön a felszólítás: „Hol is hagytuk abba az anyagot, fiam?” Ha egyáltalán felébred a merengésből, a kérdést természetesen nem érti. Mivel azonban annyi rémlik, hogy őt szólították, szép nyugodtan feláll, s a lehető legbambább pofával tudakolja, miről is van szó. Ennek eredménye általában egy szép egyes.
Ezután jön a részvétnyilvánító osztályfőnök. Ezt a részvétnyilvánítást azonban az ember a fenébe kívánja, mert ez több hasonló változatban így hangzik: „Nagyon sajnálom, hogy a tanuló beszedte az egyest, de mint osztályfőnök kénytelen vagyok az illető szüleit értesíteni erről a balsikerről.” Ezután jön a nyájas, elnéző mosoly. Nem csoda, ha a tanuló rosszul lesz az ilyen esetekben, és joggal kérdezi: „Hát részvét ez?!” Ha jobban meggondoljuk, teljesen igaza van, és itt még azt sem lehet felhozni ellenérvként, hogy ez régi diákrezon. De nem ám!
Mert: tekintsünk a jeles és szerencsétlen tanuló jövőjébe. Mit látunk? Bizony, az osztályfőnök hű az ígéretéhez, s megküldte az eredményt, pardon, eredménytelenséget a szülőknek. Ezt aztán terjedelmes csetepaté követte, melynek eredménye az lett, hogy jeles barátunknak két hétre beszűntették a kimenőt. Ami nem lenne nagy baj, ha nem a barátunkról lenne szó, de ő valóban a mi barátunk.
Azonkívül, nem lenne nagy baj, ha barátunk nem lenne… De nem! Ezt nem szabad kimondani, mert még képes lesz megsértődni, habár ez – igaz.
A jeles ifjú tehát mit tehet? Dühöngve kivonul a szobából, és céltalannak tartja az egész életet.
Author: Arcson Rafael
Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.
