— Anya nézd, valaki ott áll és bámul a kerítésnél — kiabált anyjának Misi az ablak mellől. — Sőt, be is jött a kapun. Ismered őt anya?
— A szó is elakadt Anna torkán. – János? Te vagy az? Valóban te? — kiáltott fel a fiatalasszony. — Valóban te vagy? Hadd lássalak!
— Szervusz édesem! — és a férfi megölelte a nőt. — Látod, mondtam, hogy hazajövök hozzátok. Igaz, hogy körbe utaztam a Földet, de itt vagyok és többet már nem megyek el tőletek.
A férfi a k. u. k. hadsereg szolgálatába volt kénytelen bevonulni 1914-ben, majd az orosz frontra került, Galíciába, onnan pedig egy év múlva orosz hadifogságba.
— Mi itthon csak azt tudtuk, hogy orosz fogságba kerültél. Mi történt veled utána? — kérdezte az asszony.
— Sokunkat, engem is Szibériába vittek egy munkatáborba. Innen többen megszöktünk Kínába, majd ott addig dolgoztunk, míg sikerült a San Franciscoba tartó hajóra jegyet vennünk. Az USA-ban építőmesteri munkámmal összegyűjtöttem a pénzt, hogy át tudjak jutni a keleti partra, majd ott egy Európába tartó hajóra. Hamburgban szálltam partra, majd Németországon és Budapesten át végül ide, a Bodrog partjára értem hozzátok — fejezte be János rövid beszámolóját.
Ez 1918 kora őszén történt. János távolléte alatt végig családjára, otthon hagyott feleségére és kisfiára gondolt. Magának sem merte bevallani, de félt, hogy mivel három éven keresztül még levelet sem tudott küldeni, vajon asszonya vár-e még rá. De ő várta. Kisfia, Misi ugyan nem ismerte meg, hiszen még beszélni sem tudott, amikor elment, de hamar megbarátkoztak. A fiú boldog volt, hogy lám, neki is van édesapja.
Férj és feleség nagyon megörült egymásnak, melynek eredményeképp egy év múlva fiúk született, akit apja után Jánosnak neveztek. Az anyakönyvezés nem volt egyszerű, mivel a terület akkor csehszlovák megszállás alatt volt. De hamarosan visszakerült Magyarországhoz. Majd három év múlva még egy kislány is született. Boldogok voltak. A férfi folytatta korábbi kőműves munkáját. Hétköznapokon házakat épített vagy a faluban, vagy nem túl messze valamelyik közeli településen. Hétvégenként pedig kijártak a szőlőbe. Mikor kicsit nagyobb lett már a kislány is, volt, hogy az asszony és a gyerekek nyaranként hétközben is kimentek a szőlőbe a férj nélkül. Egyik alkalommal azonban már zuhogott az eső, mire hazakeveredtek. Az asszony megfázott, tüdőgyulladást kapott és meghalt. A férfi hirtelen ott maradt három gyerekkel özvegyen. Misire, a legnagyobbra ettől kezdve komoly felelőség hárult. Ő vigyázott a két kisebbre. Ahogy János később lányainak elmesélte, a bátyja elég szigorú volt velük. Nem egyszer elpáholta őt különböző csíntevései miatt. Végül apjuk ismét megnősült. Az új feleség is özvegy volt egy kisfiúval. Így négyen lettek testvérek, akik halálukig szerették egymást.
János, Jancsi nem volt túl jó tanuló. De mivel nagyon eszes volt, ezért a helyi népiskolai osztályok elvégzését követően beíratták a közeli kisváros gimnáziumába. De végül a második évben két tantárgyból is megbukott. A pótvizsgára már el sem ment, hanem beállt az apja és a bátyja mellé kőművesnek. Azonban valaki észrevette, hogy nagyon finom keze van az apró díszítésekhez és kérdezte tőle, nem lenne-e kedve inkább a nyomdászathoz? Így lett egész életére a betűk szerelmese. Beköltözött Miskolcra és kitanulta a nyomdász mesterséget.
Jancsi nagyon jól érezte magát a nyomdászok közt. Barátságai alakultak. Sokat jártak mulatozni az avasi pincékhez. Tetszett neki a nagyváros. Imádott divatosan öltözködni, mely egész további életére jellemző volt. Később úgy mesélte lányainak, hogy a szabó ismerőse csak úgy utána szólt, amikor műhelye felé ment — Jancsi, kaptam szép új anyagokat, neked is készítek belőle ruhát. A jövő héten jöhetsz próbálni.
Jancsi csinos, fess fiatalember volt. Középmagas, barna haj, kis bajusszal. Kicsit olaszos kinézete volt, ami nem véletlen, hiszen a család ősei Itáliából költöztek Magyarországra. És olyan csinos, elegáns, hogy még Milánóban is megnézték volna a lányok. Jancsi még élvezte a legényéletet, amikor húga férjhez ment. Párjával ők is Miskolcra költöztek. Sokat járt hozzájuk. Imádta húgát. Szép lassan az egész család beköltözött Miskolcra. Édesapja és a „mostohamutter”, ahogy második feleségét nevezték, megvettek több földszintes házat Miskolc belvárosában. Jancsi az egyikbe be is költözhetett.
Az idillnek azonban hamarosan vége szakadt. A II. világháború már javában folyt és Jancsi megkapta a behívóját. A 2. magyar hadsereg miskolci kötelékébe kellett bevonulnia. Később lányainak sokat mesélt erről az időszakról. A frontról, a visszavonulásukról, az angol fogságukról és arról, hogy nem szólt senkinek a behívójáról. Már csak a frontról írt levelet a családjának. Elnézést kért, hogy nem mondta el előbb, de nem akarta, hogy a pályaudvaron síró emberek vegyék körül. De azért akarata ellenére Jancsinak is volt egy búcsúztatója. Egyszer csak elébe toppant egy kislány és a kezébe nyomott egy csomagot és azt mondta, hogy ezt annak a katona bácsinak hozta, akinek nincs búcsúztatója mesélte lányainak mindig meghatódva évtizedekkel később. És a csomagban valóban hasznos dolgok voltak.
Jancsi lovastűzérként harcolt a Don kanyarban. Sokszor elmesélte később, hogy szeretett lova megette a kesztyűjét. Jancsi állta a sarat, vagy inkább a havat a rendkívül nehéz és a magyarok számára még külön nehezített visszavonulás idején is. Parancsnokuk rendkívül előrelátó módon angol fogságba vezette őket. Tudni, illetve inkább sejteni lehetett, hogy ott nem lesz annyira kegyetlen sorsa a katonáknak. Jancsi végül egyik társával megszökött a hadifogolytáborból, melyet nem őriztek túlságosan. Sőt még a tábor vajkészletét is megdézsmálták. Ez a momentum azért érdekes, mivel Jancsi évtizedekkel később egyik külföldi kiküldetése során összetalálkozott Londonban azzal az emberrel, aki akkor ott volt őr. Ő is nyomdász lett a háború után. A vaj ellopásáról azonosították egymást. És jót derültek a történteken.
Mire Jancsi Miskolcra ért, vége volt a háborúnak. Első útja az apjához vezetett. Mikor benézett a kertkapun keresztül, látta, hogy épp imádkozott a fiaiért. Illedelmesen megvárta, míg befejezte és utána bekopogott. Megható pillanat volt. Jancsi néhány nap múlva jelentkezett a nyomdában, ahol kitörő örömmel fogadták. Újult lendülettel fogott bele a munkába. Munkájával mindenki elégedett volt. Annyira, hogy az államosítást követően vezető beosztást kapott. Közben megnősült és egy gyönyörű kislánya született.
Abban az időben sok közös programot szerveztek a dolgozók, melyeken János is szívesen részt vett. Felesége azonban inkább otthon maradt a gyerekkel. És közben feltűnt a könyvelésen egy csinos, fiatal, szőke nő, Margit, aki ráadásul nagyon okos is volt. Jánosnak nagyon megtetszett, mind a szép kék szeme, mind a gyors észjárása. Beleszeretett. A lánynak is tetszett János. Nagyon egymásba gabalyodtak. Annyira, hogy a pártvezetésnek is feltűnt. A lány, féltvén az állását, Pestre ment, ahol egy másik nyomdába kinevezték főkönyvelőnek. János pedig utána, de ő csak betűszedőként kapott Pesten állást. János családja nagyon felháborodott azon, hogy elköltözött és el akart válni. De ez lett a vége. Kislánya pedig hol vele volt Pesten, hol az édesanyjával Miskolcon. Második esküvője Pesten volt és ebből a házasságból is született egy kislánya. A két lány sokat volt együtt. Szerették egymást még öreg korukban is.
János új pesti munkahelyén is jól dolgozott és araszolt felfelé a ranglétrán. Bár korábbi beosztását sosem érte el. Ellenben szorgalmát és kitartását sok kitüntetéssel ismerték el. Az egyik legfájóbb mégis az volt számára, amikor a régi vezető nyugdíjazása után nem őt nevezték ki, hanem a helyettesét, aki ténylegesen mindig is az ő árnyékában volt.
Jánosék szerették a vendégeskedést. Ők is sokszor hívtak vendégeket. Az új vezető asszonyt is családjával együtt meghívták egy közös vasárnapi ebédre. Margit egész délelőtt sütött, főzött, lányával együtt izgatottan terítettek a nemrég vásárolt szép új étkészlettel. Várták, hogy megszólaljon a csengő. De hiába vártak. A vendégek nem jöttek. Úgy két óra múlva János megmelegítette a kihűlt levest és elkezdett enni. Roppant szomorú volt. Szinte szégyellte magát. Pedig ő semmiről nem tehetett. Hétfőn főnökétől csak valami fura magyarázatot kapott, hogy miért nem jöttek el. Persze telefonálhatott is volna, elvégre tudta a telefonszámot. De még csak erre sem volt képes. Mivel ekkor már idősebb volt és a nyomdászok az ólommal való munka miatt korkedvezményt kaptak, amint tehette, rögtön nyugdíjba ment. De addig sok szép dolog is történt az életében.
Második kislányát, Júliát is nagyon szerette. Különösen az tetszett neki benne, hogy dacára annak, hogy édesanyja szőke volt, mégis az ő sötétebb vonásait örökölte. Fekete haj, sötétbarna szemek. Nagyon eleven volt és imádta az apját. Amint hazaért a munkából, boldogan futott elé — apa, apa — kiabálta. János nagyon féltette őt.
Amint Júlia már nagyobb volt, amikor János hazajött a munkából, vacsora után sokszor hívta el sétálni. Szinte mindig a fülébe súgta — hozd a bérletedet is, mert bemegyünk a nyomdába, megnézzük rendben zajlott-e le a váltás. A nyomda folyamatos üzem volt és a főnökök szerették tudni, hogy az éjszakai műszakban is minden rendben megy-e. A munka szeretetét, a szorgalmat lánya tőle látta, tanulta meg. János szerette az embereket. És őt is szerették mindenhol. Jó humorú, segítőkész ember volt. Nem csak a munkaidő után nézett be az üzembe, hanem a munkaidő előtt is sokszor ment be hajnalban, hogy néhány fiatalnak segítsen matekból, akik akkor jártak esti iskolába. Ő időközben megszerezte az érettségit, amit fiatal korában elmulasztott.
A közös séták során nagyon sokat beszélgettek, amelyekre Júlia felnőtt korában is szívesen emlékezett vissza. Szinte bármilyen témáról, mint az ember kialakulása az ősemberből, a háborús élményeiről, a fronton és a fogságban töltött időszakról, fiatal legény koráról, amikor boldogan csavargott társaival. János Júliát meccsekre is hordta magával. Igazából az első lánya után fiút szeretett volna. De hát lány lett. Így őt vitte magával. Általában álló helyre vettek jegyet, ahol Júlia is nagy bőszen kiabálta, hogy „szemüveget a bírónak”. És azt, hogy nem fiú volt, sosem éreztette Júliával. Mindkét lányát nagyon szerette és féltette.
Margitot teljesen elfogadta János családja, dacára annak, hogy nem örültek János válásának. Lányuk, Júlia több alkalommal is nyaralt nővérénél Miskolcon. Ez így volt édesapjuk halála után is, aki után maradt némi örökség. Ezen a négy testvér majdnem összeveszett. Egyikük még pereskedni is akart. János viszont ebbe nem ment bele. Inkább lemondott öröksége egy részéről. Azt hangoztatta, hogy testvérek nem pereskedhetnek egymással.
Feleségét sokszor ugratta János, néha igazságtalanul is. Margit egy divatos, pepita kockás ruhát varratott, melyhez a maradék anyagból kalap is készült. Jánosnak azonban nem tetszett a viselet, veszekedni kezdett a feleségével, különösen a kalap miatt, amit szerinte szét kellene vágnia. Júlia, aki utólag nem volt büszke a tettére, egy alkalommal a megmaradt anyagból köröket vágott ki, és azokkal terítettek meg apjával vacsorára anyjának, aki szomorúan fogadta a tréfát, és egész este sírt.
Júlia egyetemre ment. Kicsit már a saját életét élte. János pedig elkezdett betegeskedni. Epeműtétje volt, amelyből cukorbetegsége ellenére viszonylag hamar felépült. Ezt követően nyugdíjba ment. De azért nem maradt tétlen, mivel egy épp akkor induló újszerű nyomdai vállalkozásban talált magának munkát és érdekes elfoglaltságot. Úgy látszott, mintha kicsit megnyugodott volna a sok zaklatott évtized után. De hirtelen felborult a cukorháztartása és mindössze hatvanéves korában váratlanul meghalt. Margit különösen nagyon nehezen dolgozta fel férje elvesztését. Júlia nagyon sajnálta, hogy apja mégsem érhette meg az annyira várt diplomaosztóját. Nővérével minden találkozásuk alkalmával sok szeretettel emlékeznek meg apjukról, aki annyira szerette mindkettőjüket.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/