„Amikor a nap alkonyba hajlik, s az idő ujjaink közül lassan elszivárog, csak az marad velünk, amit szeretettel megéltünk – mert a múló pillanat földi, de az emlék örök.”
Tordai Mihályné
Az idő markában
Aranylik még az alkony, lángol a horizont,
Egy fáradt, vén szív ott már semmit se bont.
Ül egy öreg némán, a fényben megpihenve,
Múltjának ezer árnyát a csendbe merítve.
Kezében zsebóra, fedele tágra nyílt,
Ketyegése nem dalol, csak halkan suttogva hallik.
Úgy tartja a percet, mint törékeny madarat,
De érzi, markából a homok kifakadt.
Vörös szirmok szállnak, keringnek a légben,
Mint hulló emlékek a lélek sötétjében.
Minden szirom egy arc, egy érintés, egy szó,
Mi elszáll a széllel, s többé nem fogható.
A nap lehanyatlik, vöröslik az ég alja,
Mi fontos volt egykor, az árnyék befalja.
Súlyos ez a csend most, mégis oly tiszta,
Az út, mit bejárt, nem hívja soha vissza.
Megállt a pillanat, bár a mutató halad,
Az ember ott a padon csak egy emlékmű marad.
Szép az elmúlás, ha békével karol át,
S az alkony eloltja az élet kanócát.
Már nem szorítja markát a fémhez, az óra megpihen,
Nincs többé teher a fáradt, vén sziven.
A vörös szirmok puha szőnyeget fonnak,
Hídként feszülve a mának s a holnapnak.
Nem fél már az éjtől, hisz csillag gyúl benne,
Mintha a mindenség ölébe feküdne.
Ami fontos volt, most fényként hazatér,
Aranyat ér a múlt, s fehéret a fehéredő haj, s a bér.
S mikor az utolsó sugár is elmerül a mélyben,
Ott marad a mosoly az arcán, a békesség jegyében.
Mert az idő csak körforgás, nem egy véges vonal,
S aki szeretett, az újra dalolva szárnyal.
Author: Tordai Mihályné
Tordai Mihályné Boros Erzsébet Katalin – néven 1957. február 4-én születtem Nagykállóban, egyszerű munkás emberek második gyermekeként. Gyermekkoromban a mesék világa volt a menedékem, ahol a képzelet határtalan birodalmában találtam meg a szépséget és a vigaszt. A felnőtté válás éveiben azonban egy másik, még mélyebb világ hívott magához: a verseké. Későn kezdtem el írni – 2010 óta szavakba öntöm mindazt, amit az élet tanított. Verseimben gyakran saját megélt történeteim, érzéseim, lelki rezdüléseim tükröződnek vissza – őszintén, szívből, sallangok nélkül. Zárkózott természetű vagyok, nem a szereplés, inkább a csendes megfigyelés emberének tartom magam. Hiszem, hogy az igazi gondolatok nem mindig hangosak – néha egy – egy verssor súlya többet mond, mint száz kimondott szó. Írásaimat először magamnak írtam, de idővel – és mások visszajelzései által – megértettem, hogy a leírt érzések más szívekben is visszhangra találnak. Ez a felismerés bátorított arra, hogy megosszam a gondolataimat, és része legyek egy olyan irodalmi közösségnek, ahol a lélek nyelve a vers. Csendes megfigyelő vagyok. Nem a szavak hangerejében, hanem a mélységükben hiszek. Zárkózott természetem miatt ritkán állok a figyelem középpontjában, de az írásban megtaláltam a saját hangomat. Verseket, prózákat és meséket írok – olykor önmagamnak, máskor azoknak, akik épp a sorok között keresnek kapaszkodót....