A szokolotok királynéja
Nem volt még királya a szokolot1 népnek,
hogy lett aztán mégis, erről szól az ének.
Messze napkeleten, hol füves a puszta,
ott élt az a kis nép többi közt elosztva.
Nem volt akkor köztük háborúság, átok,
kik egy helyen éltek, voltak mind barátok.
Legalábbis így szól a krónika róluk,
ha nem lenne igaz, csak utána mondjuk.
S mesélik, hogy egyszer, megjelent egy legény,
termetre hatalmas, erőben sem szegény.
Óriás nemzette, emberek nevelték,
tudományt tanulni szívesen engedték.
„Ő lesz a királyunk”, váltig emlegették.
Az ám, csakhogy ahhoz, hogy királlyá kenjék,
megkövetelte az országnak törvénye,
nem lehet király, míg nincsen felesége!
Nem lehet baj ebből, szóltak ifjak s vének,
„Nincs lány ki nem menne hozzá feleségnek!
Sőt ellenkezőleg, örülne ha tudná,
hogy az ifjú király épp őt választaná!”
Összevesztek, s tán tépnék is egymás haját,
de az ifjú ekkor megkutyálta magát.
„Csúnya dolog az, ha verekednek lányok!
Rólam van szó, talán csak meghallgatnátok”!
Aztán elmondta, hogy az ország határán,
hol a kék hegyeket észak felé látván,
nagy erdő kezdődik és az erdő szélen
nagy tölgyfa áll régtől, magában egészen.
Nagy fa alatt kunyhó, kunyhóban egy öreg,
mit tudni akartok, tőle kérdezzetek!
Ha már feleséget kell magamnak vegyek,
legyen az akit ő majd elébem vezet!
El is indult hamarjában egy követség,
hogy a táltost hogyha lehet, megkérdezzék.
„Csak szőrmentén”, szóltak, mert nagy a hatalma,
„Senkinek nem jó, ha csúfot teszen rajta”!
De sikerük nem lett, üres volt a kunyhó.
Lazán volt csak betéve a primitív ajtó.
Ajtó fölött csíptetve egy nyírfakéreg,
azon állt írva, hogy „este visszatérek.”
S valóban. A Nap még le sem hunyta szemét,
lódobogást hallottak mint égi zenét.
Lovas közeledett, a vén volt az egyik,
tarka lova immár messziről ismerszik.
Másik hófehér ló, egy leány ült rajta,
messziről látszott, hogy előkelő fajta.
A bőre fehér tej, arca piros hajnal,
megkoszorúzva szép éjfekete hajjal.
„Ne legyek ember, hogyha ez nem királylány”!
Szólott a követség vezetője, láttán.
„Úgy bizony, királylány, mint volt ígéretem!
Vigyázzatok rá, hogy baja sose legyen!
Úgy vigyázzatok majd a fapalotában,
rémség, rontás reá soha ne találjon”!
Két hét után tehát lett is lakodalom.
A kis királynéra is vigyáztak nagyon.
De meg nem tilthatták azt, hogy lássa a nép,
hogy milyen csillogó a királyné, s mily szép!
Eljött hát mindenki szépen köszönteni,
a táltos még virágot is hozott neki.
Legalább azt hitték a népek, hogy ő az,
amíg az asszonyka el nem fakadt sírva.
Keresték is ám, de gyorsan elkotródott,
néztek jobbra-balra, de sehol sem volt ott.
A kis királyasszony meg csak sírt, rítt egyre,
sok kérdezés után, végül azt felelte:
„Jaj nekem, utolért, megtalált az átok,
sok, sok szomorúság csak mind amit látok.
Meg volt mondva már, hogy ifjan fogok halni,
semmit sem tudok a gyermekemre hagyni!
Meg se született még, s lám csak, máris árva!
Hogyne sírnék hát most, mindezeket látva?
Meg volt már ez mondva nagyon régen nekem,
Átkozott tündér, ha idegenbe megyen!
Mikor lesz halálom, azt meg nem tudhatom
csak meg nem született fiamat siratom.
Régi népem, Belár és királya Dula,
megjövendölte ezt, a jövőt jól tudva.
Most hát, jövendőmet már csak szánni lehet,
halovány reménnyel élni az életet!”
„Na megállj vénember, tudjuk, hol találunk”!
Megbánod, hogy ilyen csúfság esett nálunk!
Mennek a kunyhóhoz, híre se volt neki,
csak egy legényke jött nagy fejvakarva ki.
„Ne keressétek mert kitelt az ideje,
száz évet megélt de meghalt ma egy hete”!
Visszamentek tehát, fejüket lógatták,
s lett nagy szomorúság amikor elmondták.
„Lám, megmondta nekünk hogy nagyon vigyázzunk,
nem tudtuk megtenni, átok ül már rajtunk”!
Szomorú királyné majd csak egy év alatt
vigasztalódott, hogy szült két jómadarat.
Két csöppnyi legénykét, s újabb két év után
megint lett kis apróság, ezúttal leány.
Húsz év telt el s minden gyermek növekedett,
de kis királyné csak NEM öregedett.
Régi krónikában ezt én így olvastam,
nem is tettem semmit csak versbe foglaltam.
Múlt vagy jövő nem tudjuk, hogy elénk mit hoz,
így nem is legenda ez tán, de csak mítosz…
Marosvásárhely, 2025. november 26.
1Szokolot, a szkíták, népies nevükön szittyák egyik neve volt egyes történészek szerint. Volt nekik több is, de nekem ez tetszett.
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.
