Perzseled bőröm,
ahogy végigjár a szemed.
Tudom, ha hozzám érsz,
merre visz majd kezed.
Lélegzeted nyakamon,
lágyan, forrón megremeg.
Szikrákat lobbant bennem,
minden rebbenet.
A csend most is köztünk,
kifeszíti magát.
Tudjuk: nem kell szó,
se kérdés, se határ.
Ujjaid ütemesen,
lassan végig siklanak.
A gondolat is elszáll,
mint egy röpke pillanat.
Suttog a vágy, miközben,
elveszünk a csendben.
Lelked érintése végül,
lángra lobban bennem.
Illúzió, mint egy film,
csak pörögnek a képek.
Valami húz, valami hív,
akár álomból a lélek.
Elindulok…
Szívemet teszem küszöböd elé,
Nem kell, hogy elfogadd,
csak markolj még belé.
Author: Muzsik Szandra
Az írás számomra nem csupán érzelemkifejezés, hanem egy sóhaj. Néha kiszökik, máskor félve bennreked. Amikor már súlya van, gondolattá sűrűsödik, szavakat keres magának, majd alkotássá válik. Ezekben a szövegekben hagyom, hogy az, ami bennem készül, csendben, de őszintén kilépjen a függöny mögül. Miközben a soraimat írom, a háttérben szóló zene kísér, és teljesen belefeszülök ebbe az érzelmi világba.