Vándorlás. .1.(5 fejezet)
Indulás a kezdet.
E világ erdeiben élt egy legény, jól ismerte már az erdőt, a völgyeket, ormokat. Hogy, hogy került ide? Itt fogant és ide született, miként a makk a földben gyökereztetve megfakad. Aztán itt indult növésnek, itt szökent szárba. Járva az erdőt, játszva lakóival így növekedett, tanult, bölcsessedett. Nézte a gyönyörű szarvasokat, őzeket, a vaddisznókocát, ahogy kis csíkosait terelgeti.
Lompos, ki ahogy bukott a nap, indult el, osont messzire; hajnalra csirkét hozott vagy kacsát, kis vörösök örömére. A bagoly, ki éjjeli vadászként indult útjára, szárnyai lágyan suhogtak. Éjjel és nappal is otthon volt a rengetegben, így lett barátja minden vadnak és madárnak. Tanult dalolni a madaraktól, vagy éppen csak fütyült. Nyulak hívták versenyre, fusson velük, és mint kinek szárnya van, ő is repült. Itt csetlett-botlott, tanulta, mi a vihar, mi gyökerestül tépi ki a fákat, és milyen, mikor tündöklő ragyogás az élet.
Tölgyek közt tudta, merre keresse az élet forrásait; a völgyben, hol fakad az eredet vize, és végigjárta a patakocskává duzzadó ereket, melyek kövek közt buktak át, vagy éppen alattuk csúsztak tova. Sokszor a partjain hevert az avarban, a zöld fűben. A fák oldalán, köveken zöldülő moha. A nap úgy kúszott át a fák zöld lombjai között, színes leveleken csillanva.
Mókus szaladt az ágakon, így váltva fát. Patakban béka hangosan kurutyol, vízben látni kis ezüstös halak táncát. Szitakötők közé pillangó keveredik, ahogy a víz felett kavarognak. Sikló óvatosan csúszik a vízbe, szisszent a külvilágnak. Egy cinege a kövön ünnepli magát, víztükrében talált társat. Nézte az ágakat, leveleket és az éppen csak előbukkanó kék eget, ahogy a hófehér bárányfelhők úsznak lassan tova. Miközben muzsikált a patak, lágy dallamokat énekeltek a madarak, és eközben rendre álomba merült. Teste pihen, lelke a tölgy lombjai közt, lénye így révül.
2026.03. 25.
Felföldi Lajos
———–
Erdő békéje, táltos tanácsa.
Az éj ráborult patakra, fákra; kinek éjjel dolga nincs, a reggelt álmodva várja. Az erdő csendben ringatva őrzi álmukat, apró neszek s a víz folyása dúdolva altat.
Legény is alszik mélyen, békésen, teste mozdulatlan, ágya a puha avar, feje a tölgy vastag gyökerén pihen, takarója a meleg pára. Álmát nem zavarja a külvilág, belülre néz: s már látja, egy ősz öregember, ki mosolyogva várta. Idős ember, korát se tudni; látszik, testét a hegy megedzette. Egy kőre telepszik. Mély ráncos arcán vastag, hófehér szemöldök, tiszta égszínkék szemek; fehér bajsza és szakálla mögött ajkait sejteni lehet. Szakállába túr, kezén hat ujj, vonz magába ellenállhatatlanul. Hangja mélyről, az erdő mélyéről jön, mint az eredet vize; acélosan cseng, mégis lágy, égi hídon érkezett, mint Isten küldötte.
– Hát fiam, felcseperedtél – szólal meg lassan, hangja nyugtató. – El fogsz indulni az erdőn túlra, ott is van tenni- és tapasztalni való. Nem ily egyszerű a kinti világ, nem ily békés. Ott bizony sűrű, szövevényes az élet. Ám megvan benned a képesség, az alvó tudás és az erények. El fogsz hát menni, és bizony botlani fogsz; nem olyan a járás, mint idehaza az erdőben. Lesz, ami majd nem esik jól, ártás, és lesz, ami felemel; te mindig bízz a Teremtőben! Én engedlek utadra, egyet ne feledj: ha az emberséget hordozod, minden erény a tiéd. Most megyek, aludj, pihenj még e nagy utazás előtt; gyűjts erőt, erősítsd lelkedet! És történjen bármi, ott leszek veled. Aludj, aludj még! – mondja, és eldől ő is az avarba
2026.03.26.
Felföldi Lajos
———-
Az erdőn túli furcsa világ.
Hajnalt köszönt a finom harmat, mozdul az élet; a madarak és apró vadak újra ébrednek, s ki tudja, talán boldogan zenélnek. Béka úr is brekeg egy vaskos „jó reggelt”-et. Kelni készül a nap, s a legény is felébredt, bár a feje még kicsit kába. Szemével kutatva keresi az öreget, de már nincs ott; hová az éjjel elhevert, ott már nem leli.
Átfut rajta a találkozás emléke és megannyi nehéz gondolat. „Azt mondta, mennem kell. És ha mégis maradok? Ami itt van, az tökéletes, én másra nem is vágyom.” Üldögél még egy darabig, aztán megmosakszik a hűvös, fakadó vízben. Érzi, ahogy az erő árad szét egész testében.
Füles pajtás a fa mögül leskelődik, vigyorogva várja a játékot.
– Ej, Füles, most hagyj, dolgom akadt! Menj csak te is játszani, a nyúlfiaid már biztosan várnak.
A nyúl el is illan hamar, már a nyomát sem látni. A legény nyújtózik egy nagyot, s elmereng: „Hát mi lehet az erdőn túl?!”
Sokat járta ő már a hegyek tetejét, a meredek kaptatókat és az izzasztó ösvényeket, melyek kanyarogva tekergőztek felfelé. Megesett, hogy a tetőre tartva többször is megállt pihenni; leült egy kisebb sziklára, s onnan nézett körbe vagy visszafelé, amerről elindult. Hallgatta az erdőt, s ahol már elég magasan járt, ott a fákon túlra is eltekintett. A tisztásokról kíváncsian kémlelte a távolt: mik lehetnek azok a lenti, kanyargós kígyók? Miknek mentén a földeken furcsa, zúgó gépek járnak?
Hogy mik azok a gépek? Azt már tudta. Látott vadászokat, akik berregő masinákkal jöttek-mentek; volt, hogy csendben lapulva hallgatta őket: vajon miről beszélnek? Észrevette, hogy az emberek egyre beszédesebbek és hangosabbak lettek, ahogy a „víznek látszó valamit” üvegből, kézről kézre adva itták.
Figyelte a házat is, amit az erdő egyik sarkában, a fák árnyékában építettek – azt a házat, melyet félkörben ölel a rengeteg, s ami a tágas tisztásra nyílik. Sárgán világítottak a „szemei” az éjszakában, kéményéből füst kúszott az ég felé, miközben bent az elejtett vadat sütötték. Kutyáik a tűznél vagy az asztal alatt hevertek; tudták jól, nekik most egy ideig semmi dolguk nem lesz, így békésen nyalogatták a nekik vetett csontokat.
Közben bent a kedélyek is megduzzadtak, s az emberek egyre többször emelték magasba a poharat. Ilyenkor hangos volt a mulatság, folyt az eszem-iszom; még cigányprímást is hoztak magukkal, s egyre falsabbul fakadtak nótára. Rendszerint hajnalig vigadtak.
Aztán, mintha hirtelen elnémult volna a világ. Másnap csak késő délután látszott némi tompa életjel: pakolásztak, ugratták egymást, majd jöttek a kézfogások és ölelések. Egy-egy füttyszóra a kutyák is a masinákra ugrottak, s mentek is egymás után zúgva-búgva. Ahogy egyre távolabb értek, a helyüket lassan újra betöltötte az erdő mély csendje.
2026.03. 26.
Felföldi Lajos
Az öreg tölgy útravalója.
És nem tudott nyugodni. Gondolatai cikáztak, érzéseit kíváncsisága gyűrte maga alá. Mégis… Hova igyekszik a kígyó? Persze, már tudta: útnak hívják, csak úgy kanyargott, mintha kígyó lenne. És azok, amiket házaknak hívnak? Azok a kisebb-nagyobb épületek? És az emberek… Zajosak, csendesek? Olyan, mint itt, egy békés, nyugodt világ? „Csak megnézni, nincs abban semmi” – nyugtatta magát. Aztán meg, úgyis jön haza. Nem lesz baj, csak megy, és jön is.
Így hát egy reggelen neki is indult. A fák lassan, teljesen elkopnak mellőle, ahogy az ösvényen halad. Búcsúszonátát adnak, szárnyaik suhognak, ahogy az ágakon repkedve kísérik a madarak. Őzek, szarvasok a fák mögül és a bozótosból kíváncsi, csillogó szemekkel lesik, kicsit aggódva. Hangjuk is elakad. Hova megy? S nem lesz-e baj? Ha engedik… Az erdő zenél, az avar finoman zörög, a lépések puhák, de határozottak, és az ösvény kitágul döcögős erdei útra, úgy fut bele a mezőkön tovatűnő földútba.
Gondolta, megy rajta egy darabig. Kíváncsian kémlel ki a fák közül, csodálja a napsütötte tájat.
– Állj meg! Hé! Állj meg hát! – szól utána az öreg tölgy, s már nyúl felé ágaival, és a vállán megpihen, mikor már éppen indult volna.
– Útravalónak itt van néked egy tarisznya, minden jóval megpakolva.
Szükséged lesz rá, mert ahova mész, oda kell a béke és szeretet.
Türelem, megértés, mindig tartsd meg emberségedet.
S ha megtapasztaltad azt a kinti világot, a kinti életet,
ha hallanád újra, mit súgnak a fák, ahogy csobog az eredet,
vagy csak megpihennél, révülni szeretnél, ha hiányzunk neked,
várunk rád, térj haza bátran, itt itthon leszel, itt mindig lesz helyed.
Aztán lágyan suhogni kezdtek a lombok, a madarak újra, de búsan csacsogtak. Erős szívvel, hittel és kíváncsisággal lépett a nagyvilág felé, indult hát útnak.
2026.03.27.
Felföldi Lajos
———-
Találkozás, ismeretlen érzések.
Ahogy haladni kezdett az úton, a fák szép lassan, teljesen elmaradtak, elkoptak mellőle. Az útszélen és a környező tisztásokon helyet adtak a kökény- és csipkebokroknak. Az élet még itt is zajos: színes apró madarak repkednek, az ágak közt dalolva. Virágokon méhek, bokrok ágába keveredve darazsak dongnak. Nyulak futnak a távolban, fácánok ereszkednek fészkeikre. Utak jönnek valahonnan, találkoznak, majd mennek is tovább.
Az utakon emberek: ki gyalog, ki ökrösszekéren nyeli az út porát. Csendes minden, csak a kocsik zörögnek, és egy-egy „Hej!” kiáltás, ostorcsattanás hallatszik, ahogy a szekereket igazítják.
Ahogy ment, mendegélt, egyre jobban szétterült előtte a tér, kitágult a látvány. Az úton szembejött egy lovasszekér, szépleány ült a bakján. Gyönyörű hosszú fekete haja fényes és hullámos. Nézte a csillagszemű leányt, ki igéző tekintetével reá tekintett. Furcsa, meleg érzések lepték el tetőtől talpig. Szakadt volna el a szemek találkozásától, lépett is volna tovább, mikor egy zörrenő recsenéssel a szekér megdőlt és megállt.
Nosza, fordult is rögtön, s már nyújtja a kezét, hogy a leányt a bakról leemelje. Kipirult arcán mosoly, a szeme ragyog:
– Na, te legény, vegyél csak az öledbe! – mondja, miközben felkacag; bársony hangja kacéran simogat.
A legény szíve hevesen ver. Mit is mondhatna? Érzi a torkában a gombócot. És már a leány karjában csüng, fekete haja, mint zuhatag omlik vállára, határa, s bele a legény arcába mit cirogatva simít a finom, balzsamos, bizsergő érzés, virágillatú testét virágmintás mellény borítja. Alatta szép, selymes ing és hozzá való szoknya, mi oly könnyű és puha, szinte mint a tollpihe; lábain szép, kecses, barna csizma.
Aztán feleszmél, magához tér, s maga mellé teszi a földre csodás terhét. Szökik is már a szekérhez, emeli a tengelyt, hogy megnézze a kerekét.
2026.03. 29.
Felföldi Lajos
Folyt köv..
Author: Felföldi Lajos
Felföldi Lajos vagyok. Már gyermekkorom óta írok verseket. Ám hosszú évtizedek múltak el írás nélkül. 2019 óta viszont elég aktívan indult el az áradat. Azóta sorban születnek amatőr verseim. Köszönet az Irodalmi Rádiónak, mert már pár művem megjelent antológiáiban. Folytani szeretném az írást, számomra egy lelket gyógyító és erősítő kúra!
