Ahol a Jessze-fa virágzik.
S ahogy a lovak kaptatva húzzák a szekeret fel a parton, jönnek a házak egyre közelebb, szép kis virágos kertek kísérik utukat. Megszólal a leány:
– Téged hogy hívnak, te legény? Én Veronika vagyok.
A legény ösztönösen feleli:
– Örülök, kedves Veronika, engem Andrásnak hívnak.
Összenéznek, egymásra mosolyognak; ugrik a szív, s mindketten kicsit elpirulnak.
Közben felér a szekér, és már az első házak lakói köszöntik őket.
– Adjon Isten! – mondja egy bácsika, kalapját emelve. Egy másik a bajszát pödörgeti, és csak úgy biccent a fejével. Nénike cipeli kupáját a kútról, puli ugat a kapun belüli pitvarból.
Szépen gurul a szekér, lassan ereszkednek le a völgybe. Sok szép ház van itt, a bolt előtt nyalókázik egy gyerek a padon ülve.
– Ez itt a Városháza – mondja Veronika. – Igen, város vagyunk, de mi falunak is szeretjük. Ott a nagy tornyos, gótikus épület a templomunk, a Jessze-fa oltárral; igazi szentély. Vasárnaponként ide járunk. Istenhez, tudom, ő mindenhol ott van, és ha keresed, veled is beszél. Az ott, jobb kézre a Várhegy. Pata vezér a tetejére épített várat a régi időkben. A várat maga Mátyás királyunk vette vissza a huszitáktól, akik elfoglalták, és onnan mentek rablóportyára. Mátyás királynak így lett Gyöngyöspatán az első győztes csatája.
– Itt balra van az orvosunk, és amott, lejjebb az iskola.
András eközben a Várhegyet nézi. Vajon honnan ment neki a várnak a sereg, hogy azt visszavegye, s a huszita hordát elűzze? S hol lehetett vajon a tábor? Mátyás elöl járt a harcban, vagy máshonnan vezette az ütközetet? S míg így töpreng magában, Veronika a térdére teszi a kezét:
– Figyelsz te rám, Andris?
Szemeik újra egymásba merülnek. Kis zavar támad, a lány felnevet:
– Nézd! – s már mutat is kezével előre. – Ott a háromlyukú hídunk, rajta Nepomuki Szent János szobra. Tudod, ki ő? A folyók, hidak, hajósok és vízimolnárok védőszentje. A 14. században élt cseh földön, a királyné gyóntatója volt, ha jól emlékszem. A király kíváncsi lett, mit gyónt meg a neje, ám János hallgatott, kötötte őt a gyónási titok. A király haragra gerjedve megkínoztatta, majd a prágai Károly hídról, lábánál fogva a Moldvába dobta – tudod, az egy folyó. Itt azért áll a szobra, hogy védjen minket a patak áradásától, és a hidunkat óvja.
Lassan hajtanak be a Lapos-dűlőre, át a hídon. Veronika keresztet vet, ahogy a szobor mellett elhaladnak. A patak csendesen folyik tova, két partján vadbodza-bokrok és fűzfák kísérik; a mederben fészkelő nagyobb köveken békák brekegnek. Szitakötők vizfelet táncot lejtenek. Madarak csacsognak a fűzágak közt, az iskola ablakán pedig kiszűrődik a gyerekek dala.
Ahogy átérnek, jobbra fut András szeme: a Patavár vendéglő az, egy impozáns épület. Veronika követi a tekintetét:
– Ez a vendéglőnk, ide térnek be olykor az utazók és a helyiek beszélni, üzletelni. Bár inkább a hétsoros pincesoron ülnek meg egy-egy pincegádorban vagy a pince előtt; a jó bor mellett jobban esik a szó, s kedvezőbb az üzlet is.
2026.03.30.
Felföldi Lajos
Author: Felföldi Lajos
Felföldi Lajos vagyok. Már gyermekkorom óta írok verseket. Ám hosszú évtizedek múltak el írás nélkül. 2019 óta viszont elég aktívan indult el az áradat. Azóta sorban születnek amatőr verseim. Köszönet az Irodalmi Rádiónak, mert már pár művem megjelent antológiáiban. Folytani szeretném az írást, számomra egy lelket gyógyító és erősítő kúra!
