Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Komótosan. Előző este beállította a vekkert fél hatra, bár tudta, sokkal hamarabb felébred magától is. Szerette az esti rituálékat. Bevette a gyógyszereit, megfésülte a haját, megigazította magán a pongyoláját, elmosogatott, és megsimogatta az öreg vekkert, amit nászajándékba kaptak ’72-ben. Ennek már több mint ötven éve. Az üveglapja eltörött, amikor azon a rettenetes reggelen, tíz éve megállt.
Addig mindent együtt csináltak a férjével, együtt nevelték a fiukat, együtt mentek bevásárolni a közösen kitalált menühöz. Együtt jártak moziba, színházba, sétálni. Ugyanahhoz a háziorvoshoz jártak, így egyszerre kértek időpontot hozzá, és együtt váltották ki a gyógyszereiket.
Gáspár szívbeteg volt, de semmi nem utalt rá, hogy valami komolyabb baj lenne. Szedett rá tablettát, kontrollra is járt. Nem érezte rosszul magát az előtte való napokban sem, nem panaszkodott. Persze néhanap mondogatta, hogy gyötri a reuma, vagy hogy már kevesebbet bír fizikailag, de alapvetően jó egészségnek örvendett.
Azon a reggelen minden olyan gyorsan történt. Az ágyban fekve csak annyit mondott elhaló hangon:
Ili, úgy szúr a szívem, úgy szúr…
Hirtelen mellkasához kapott. Akkor verte le az órát, de ki törődött vele. A feleség gyorsan átment a férje oldalára. Látta, hogy halálsápadt. A szemébe nézett, az öreg visszanézett rá, miközben tenyerével a szívét szorította. Próbálta elviselni a fájdalmat, valamit motyogott. Megpróbált segíteni neki, a nevét mondogatta, de addigra Gazsi tekintete üvegessé vált. Az egész néhány másodperc alatt történt és a felhőkék szemek, melyek annyiszor mosolyogtak rá, annyiszor rákacsintottak, vagy vele együtt lettek könnyesek, most egyszerre ridegek és élettelenek lettek. Már nem az ő szemei voltak többé.
Napok teltek el, mire eszébe jutott a vekkert megkeresni. Az ágy és az éjjeliszekrény közé esett. Megállt abban a pillanatban, amikor a baj történt. Háromnegyed hatott mutatott az óra. Megállt, mint Gazsi szíve. Az üveglap eltörött, meghasadt.
Egyedül maradt. Addigra a fiuk, András már Németországban élt. Még nem volt házas, csak udvarolt Klárinak. Annál a nagy cégnél dolgoztak, munkatársak voltak. Ott ismerkedtek meg.
Az asszony felhívta Andrist, elmondta mi történt. A fiú sírt a telefonban, és megígérte, hogy azonnal hazajön. Így is lett. Segített a temetés körüli teendőkben. Hívta, hogy költözzön hozzá Németországba, de azt válaszolta: szeret az ember a maga kenyerén élni.
A következő évben Klári és András összeházasodtak. Magyarországon tartották az esküvőt. Ő is ott volt. Jól érezte magát, csak nagyon egyedül volt. Mindent egyedül csinált eztán.
András évente többször meglátogatta Klárival, de aztán sorban születtek a kislányok, három is. Andris már csak egyedül jött. Az asszony megértette, hogy nem hozhatja az egész családot. De azért minden vasárnapi ebédnél két főre terített. Majd minden vasárnap délután eltette a fiának szánt terítéket.
Ezen a húsvétvasárnapon is így volt. Különösebben nem számított rá, hogy meglátogatja a fia. Akkor már fél éve nem jött látogatóba. Úgy volt, hogy karácsonykor mindenképp hazautazik, de a kis Korinna és Diácska megbetegedett. Klárinak szüksége volt András segítségére, így nem jöhetett. Csak telefonon beszéltek rendszeresen, egy héten egyszer. De legutóbb az is elmaradt.
A szokásos módon indult a reggel. Korán ébredt, rendbe szedte magát. Pár falatot eszegetett. Lassacskán, öregesen kiment kiengedni a tyúkokat, összesöpört a verandán. Kicsit tett-vett a kertben. Még hűvös volt az idő a kerti munkához.
Korán volt még az ebédhez, viszont hamar megéhezett. Ebédre káposztás cvekedlit tervezett. Maradt még tegnapról. Gondosan kitette a két terítéket, mint máskor. Éppen elkezdte melegíteni a sparhelten a tésztát, amikor valaki csengetett.
Ki lehet az? – gondolta. Ősz hajkoronája alól felnézett, a konyhaablakhoz lépett. Onnan jól lehetett látni a kiskaput. Nem látta jól, ki az. Kapucnit viselt. Aznap reggel elfelejtette a szemcseppet, így az alak arcát nem tudta jól kivenni… De talán, mintha… A kapuig futott.
– Anyuka, ne fusson! Ne fusson! Még megbotlik nekem! – szólalt meg a jól ismert hang, és már nyitotta is saját kulcsával a zárat.
– Kisfiam! Te meg miért csengetsz? Nem tudtam elképzelni, ki lehet az így ebédtájban, húsvétvasárnap – lihegte, és összeölelkeztek a fiával.
– Csak meg akartam tréfálni Anyámat – mondta András kapucniját hátravetve. Melegen magához szorította rég nem látott édesanyját.
– Egyedül jöttél, fiam? – kérdezte az asszony, közben becsukta a kaput, és a ház előtt parkoló ezüst színű autóra mutatott.
– Igen, most még csak én jöttem, de két hét múlva a lányok is jönnek – nevetett a kedves arcú, negyvenes férfi, akinek ölelésében szinte elveszett a nála sokkal kisebb termetű anya.
– Gyere be fiam! Ne álljunk itt a kapuban, Andriskám! – invitálta.
A látszófödémes házban most is takaros rend és tisztaság fogadta a látogatót, mint mindig. Az ablakpárkányon mindenütt orchideák virágoztak. Egy mikulásvirág is piroslott még ott. A kredencen kedves családi fotók. A könyvespolcokon apja kedvenc regényei, a Biblia, és az ő fiatalkori olvasmányai sorakoztak. Az asszonynak pedig egész gyűjteménye volt szakácskönyvekből. A fiú végignézett a könyveken, melyek őket hármójukat jelentették. Megnyugtatta a látvány. Sok-sok kellemes emléket idézett fel benne a könyvek látványa.
– Hogy mint vagytok, Andriskám? Mesélj, ülj le! Hiányzik-e az Ili mama az unokáknak? – kínálta hellyel fiát.
– Ennyi kérdésre nem tudok ám egyszerre válaszolni! – nevetett a fiú, akinek arcából boldogság áradt anyja láttán. A szék karfájára tette kabátját, és apja egykori helyére ült, szembefordítva székét anyjáéval. Egy pillanatra összenéztek az asszonnyal, mindketten az apa emlékét idézték fel. Elhallgattak. Majd megszólalt az asszony:
– Jaj, fiam! Nagy baj van! – tette szája elé a kezét az asszony.
– Mi baj van? Ne ijesszen meg!
– Még a böjt idejéről maradt ez a káposztás tészta. Jó is lett volna nekem ebédre. De neked valami finomabbat főztem volna, ha tudom, hogy jössz.
– Ennél nagyobb bajunk sose legyen! Anyám káposztás tésztájánál jobbat elképzelni sem tudok! – vágta rá András. – Nem voltam biztos benne, hogy elengednek szabadságra a cégnél, ezért nem szóltam. Nem akartam feleslegesen hitegetni Anyámat.
– Jól van, jól van. Megértem, de mégse ehetünk húsvét vasárnap tésztát! Egy ilyen ünnepnapon, amikor itt vagy! – lelkendezett Ili mama. – Eszembe jutott valami!
– Micsoda? – érdeklődött a fiú.
– Azon spekulálok – vakarta meg a fejét Ili mama elgondolkodva – levágok én egy csirkét, azt sütöm meg ebédre! – mondta ki a haditervet az asszony. – Ha nem vagy még nagyon éhes. Egy órára elkészül. Jó lesz, Andriskám?
– Ha nem fáradtság, akkor elfogadom. De csak egy feltétellel! Ha együtt készítjük el! – szólt a fiú, és kedvesen megsimogatta idős anyja kezét.
– Legyen úgy! – mondta melegen az asszony, és elmosolyodott. – Előkészülök a főzéshez, és közben mindent elmesélsz, rendben?
– Persze, Anyuka – bólintott András. – Viszont még kimegyek a kocsihoz, mert behozom Édesanyám karácsonyi ajándékát, meg Klári küldött Anyukának saját készítésű süteményt. A lányokkal közösen sütötték.
Ili mama arca felderült, szerényen elmosolyodott.
– Jaj, milyen aranyosak vagytok! A Ti ajándékaitok is itt vannak. Míg sül a csirke, mindent megbeszélünk! – lelkendezett.
Így történt. Ili mama gyakorlott kézzel pucolta meg a tyúkocskát, aki reggel még a baromfiudvarban kapirgált. A nyári konyhában elvégezte a legfontosabb teendőket. A házba már a konyhakész pipihússal érkeztek. Beszélgettek, sütiztek Andrással.
– Ha látná édesanyám, mi mindent tudnak már a kislányok! Klári szépen neveli őket – dicsekedett András. – Két hét múlva mind az öten jönnénk három napra vendégségbe, ha szabad. Ezután pedig – hogy picit nagyobbacskák a gyerekek – többször találkozhatnánk.
– Jaj, fiam, ennél jobb hírt nem is mondhattál volna! Hogyne jöhetnétek! – kacagott fel az asszony, és fia nyakába borult. András úgy ölelte anyját, mint kisfiú korában.
Ili mamát mintha kicserélték volna! Mozgása felgyorsult, járt a keze a konyhában. Fiából ömlött a szó. Az asszony itta szavait. S gondolt egy nagyot.
– Mi lenne, ha ezzel a finom káposztás cvekedlivel tölteném meg a pipit? Mit szólsz hozzá?
– Mindkettőt szeretjük, csak jó lehet együtt is – egyezett bele a fiú.
A kertben termett káposztából és házi tésztából készült borsos káposztás kocka a csirke hasüregébe került, majd az egész mehetett a sütőbe.
Míg elkészült, megajándékozták egymást az elmaradt karácsonyi meglepetésekkel. Nagy volt az öröm!
Pár szem krumplit is sütött a csirkéhez Ili mama, és pontban egy órakor asztalhoz ülhettek. Végre mindkét terítéknél ültek. Olyan finomat ettek, mint még soha!
Még évekig emlegették ezt a közösen készített húsvéti lakomát. Az ínycsiklandó különlegesség bekerült a „Család kedvencei” elnevezésű kézzel írt receptes füzetbe. Az öreg vekker pedig – csodák csodájára – újra járni kezdett attól a naptól fogva.
Author: Dományi Zsuzsanna
Gyermekkorom óta történetek születnek a fejemben. Mindig is mélyen vonzottak a művészetek – a képzőművészet, a tánc, a színház és a film –, de legnagyobb hatással az irodalom volt rám. 2000-ben színháztörténészként, 2008-ban gyermekkönyvtárosként végeztem. Tizennégy éven át dolgoztam gyermekkönyvtárosként, jelenleg iskolakönyvtáros vagyok. Hivatásomnak tekintem, hogy megszerettessem a gyerekekkel az olvasást, és hozzájáruljak ahhoz, hogy olvasó felnőttekké váljanak. Első meseregényem, a Boszi és Tücsök, avagy két jó barát a Karéjosból 2023-ban jelent meg. A történet folytatása, a Boszi és Tücsök a Zöld-Floki-szigeteken 2024-ben látott napvilágot. Mindkét kötet a 6+-os korosztálynak szól. Főhősei Fortélyos Emerencia jó boszorkány és varázslósegédje, a torkos Tücsök macska. Meseregényeimet szójátékokban gazdag, választékos nyelvezet jellemzi, amely játékosan bővíti a gyerekek szókincsét; a humorral és kalandokkal átszőtt cselekmény pedig élményszerű olvasást kínál. A mesék vizuális világát Bodonovich Márta akvarell illusztrációi teszik teljessé. Gyakran látnak vendégül óvodák, iskolák, könyvtárak író-olvasó találkozón, olvasásnépszerűsítő foglalkozáson az ország különböző pontjain. Jó érzéssel tölt el a gyerekekkel való találkozás. Nagy örömömre 2025-ben és 2026-ban rövidprózáim jelentek meg az Irodalmi Rádió antológiáiban. 2025 szeptemberétől a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója vagyok, ahol gyermekkönyves szakemberképzésen veszek részt. Bár elsősorban gyermekeknek írok, szívesen fordulok a felnőtt olvasóközönség felé is. Weboldalam: domanyizsuzsanna.hu