Éjszaka volt mikor megláttam a napvilágot. 103 testvéremmel együtt egy kék kerti hordó volt a bölcsőnk, benne kellemesen állott esővíz. Anyámat nem ismertem, apám létezését csak sejteni mertem. A hordó nevelt. A vízszint változása megedzett. Így mikor kikerültem a való életbe a túlélő testvéreimmel én letten a vezér. Igazi vadász voltam. Kilóméterekről kiszagoltam a kertészkedni vágyókat, csíptem, martam ahogy tudtam.
Az utánpótlásról is személyesen gondoskodtam. Úgy gondolom 557 lehetséges utód nem kis teljesítmény. Na persze a hímek fabatkát sem érnek. Semmi értelme a létezésüknek. Bár lenne nálunk is szűznemzés, mint távoli rokonainknál, a sáskáknál… Milyen hibátlan genetikai állományunk lenne akkor! Nem hatnának a mérgek, a lámpák, a vegyszeres, büdös riasztók. Annyi vér szívnék és olyat amilyet akarok.Dicső harcba vittem mindig a csapatomat, az egész falu pirosra dagadva menekült a kertekből a szúnyogháló mögé. Szegények, azt hitték ez akadály, pedig mi minden méretben létezünk, és ha egy bejutott akkor a többi is be fog. Nem vitás, hogy irányítói képességeim Napóleonéval vetekedtek, hiszen én nem hogy háborút, de csatát sem vesztettem soha.
Egy idő után meguntam a vezető feladatát, magányos vadász lettem. Egy igazi gourmet. Csak 0–ás és AB-s vért szívtam. Kinéztem egy-egy családot, és náluk laktam. Kovácsék sokan voltak, de kövérek, a vérük is zsíros volt, nem tett jót a potrohomnak. De abból gazdálkodunk, ami van, és Kovácsék voltak, ráadásul sokan. Kicsit olaszos volt az életstílusuk, szerettek sokat enni, és minden héten jöttek hozzájuk látogatók is. Ám ahogy egyre jobban dagadtam a rengeteg szénhidráttól, úgy a közérzetem is egyre rosszabb lett, nem bírtam már a 38 fokos hőséget úgy mint hajdanán, és a konnektorba dugható riasztó is kezdett zavarni. Tehát döntöttem: életmódváltásra van szükség, hát költözni kell!
Már éppen indulni akartam, mikor váratlanul vendégük jött. Az illata valami pompázatos volt, mennyei manna. Új, friss, akár egy tavaszi saláta. Kovácsné nagy szeretettel vitte a nappaliba, a fő vadászterületemre, és azonnal faggatni kezdte. A beszélgetésből számomra is kiderült, hogy a hölgy atléta, az olimpiai válogatott tagja, és több hónapja diétázik. Ohó, nincs akkor több zsíros Kovács-nedü! Vele költözök!
De persze a puding próbája az evés, muszáj volt megkóstolnom. Megcéloztam a bokáját. Napbarnított, hajszálvékony bőr, a hőség miatt kis verítékkel, de azt ki lehet bírni. Beléeresztettem a szívókám, ami számára inkább szúróka. Az íze! AB-s! Olyan ritka, micsoda kincs! Tudtam, hogy megtaláltam a szúnyogok földi paradicsomát, és csak az enyém, csakis az enyém! Nem tudtam betelni vele, mindent akartam, a vérének minden köbmilimétere engem illet. És ez még csak a bokája!
Már éppen kezdtem megrészegedni, mikor hirtelen arra gondoltam, hogy megkóstolom máshol is. A finom parfümillat által vezérelve rászálltam a gömbölyded mellkasára. Hála neked nyár az alig takaró ruhákért! Hála minden szabadon hagyott négyzetcentiméterért! Megkerestem a megfelelő helyet a szív közelében, a friss, oxigéndús vér felett. Éppen elhelyezkedtem, és kezdtem volna lakmározni, mikor elsötétült a világ. Nem éreztem mást, csak fájdalmat. Potrohom tartalma a hibátlan bőrön, 4 lábam a hatbólleszakadt. Hát ez a vég. Sosem hittem volna, hogy bekövetkezik, az én erőmmel az orosz telet is túléltem volna. De nem, a sors nem ezt szánta szegény szúnyognak. Szinte tiszavirág életű voltam. Utolért a sors, a vég, a kaszás, nevezd ahogy akarod, akkor is ez van. Lecsaptak.
Author: Kalocsai Édua Mária
Jelenleg a Miskolci Egyetem jogász szakos hallgatója vagyok. Szabadidőmben, a buszon, vagy éppen munkában az 5 perces szünetekben ha csak tehetem novellákat írok. Gyerekkorom óta történetekben gondolkodom, először csak magamban formáltam meg őket, majd ahogy nőttem papírra is vetettem gondolataimat. A novellák számomra lehetőséget adnak arra, hogy megértsem és megmutassam mindazt, amit a hétköznapokban nehéz szavakba önteni. Gyakran a humorhoz nyúlok, hogy egy kicsit kifordítsam a valóságot, és görbe tükröt mutassak mindannak, amit a mai modern világunkban már természetesnek veszünk.