Az ország leghíresebb nyomozója halálos beteg. Legalábbis ezt olvastam a hírekben. Gondoltam eljött az én időm, most vagy soha (szó szerint), interjút kérek tőle. Két óra telefonálgatás után sikerült elérnem, megbeszéltük, hogy másnap reggel nyolckor vár a St. Margaret kórházban, a 450-es szobában. Éjszaka alig tudtam aludni, a kérdéseimen dolgoztam. 7.59-kor toporogva vártam a magánszoba előtt. Sokra tartottam a pontosságot.
8.00. Kopogok. Egy cigarettától rekedt hang kiabál, hogy szabad. Talán pont emiatt haldoklik? Illedelmesen köszönök, helyet foglalok az ágy mellett. Az öreg pont olyan, mint vártam. Mint egy sunyi fehér róka. Szemei még mindig jókedvűen csillognak. A pár bevezető kérdés után rátérek a lényegre:
– Önt sokan Sherlock Holmeshoz, vagy a nagy Hercule Poirothozhasonlítják. Ám van olyan ügye ami kifogott a kis szürke agytekervényein?
Jót nevet a poénon, majd komoly arccal megszólal:
– Sajnos van. Igen. Az egész 1975-ben kezdődött. Akkor 30 éves voltam, és még mindig én tartottam a legfiatalabb nyomozó rekordját. Éjszaka riasztottak, valamikor hajnali kettő után. A feleségem vette fel a telefont, mert pont a lányunkat etette. Falfehéren adta át a kagylót. A közeli erdőben egy pár sétált a kutyájával amikoris az eb egy fület ásott ki a földből. Azonnal riasztották a rendőrséget. Hajnalban fejezték be az ásást. Emberi csontokat, még felismerhető testrészeket is találtak. Akkor azt mondták, hogy legalább 10 test. A későbbi vizsgálatokból kiderült, hogy 20. Maga biztosan nem is emlékszik mekkora port kavart az ügy, hiszen, ha jól tudom még meg se született. – Némán ráztam a fejem, tényleg még soha nem is olvastam erről az ügyről.
– Amennyire lehetett megpróbálták titkolni. Főleg miután kiderült, hogy lehetetlen megmondani mitől haltak meg. Volt olyan test, ami már legalább 10 éve ott feküdt, a legfrissebb alig 2 hetes volt. Egy fiatal nő, aki túrázás közben elszakadt a családjától és azóta sem találták meg. Egy 3 éves ikerpár várta haza. Próbálták beazonosítani az áldozatokat, de akkoriban még fejletlen volt a technika, nagyon keveset sikerült megtudnunk. Eltűnt személyek az egész országból. Látszólag semmi kapcsolat nem volt az áldozatok között. Minden nem és életkor előfordult. Sem bántalmazásra, sem a védekezésre utaló jeleket nem találtunk. 3 hét után még mindig ott álltunk, semmit nem haladtunk. Ekkor kaptuk a következő riasztást.
Hirtelen köhögni kezdett, zsebkendőért nyúlt. Vér jött ki a tüdejéből. Aggódva nyúltam az ápolót hívó gombért, de ő finoman megfogta a kezem és fejével nemet intett.
– Hagyja csak. Nem tudnak mit tenni. Én pedig nem fogok feleslegesen mindent beszedni. Szóval ott tartottam, hogy megkaptuk a következő hívást. Helyi gyerekek egy rejtett bunkerre találtak, és a szülők úgy gondolták, a legjobb, ha jelentik. Mikor beléptünk, mindenki elhallgatott. A ház tele volt az áldozatok képeivel, eltűnésüknél náluk lévő tárgyakkal. Külön dobozokba pakolva, felcímkézve, név szerint. Egyből tudni lehetett, hogy pszichopatával állunk szemben. Mindent alaposan átnéztünk és bezacskóztunk. Az egyik bezárt szobában volt egy kamera, egy vászon, és a vászonnal szembe egy asztal. Később megtaláltuk a videófelvételeket is. Minden egyes áldozattal egy játékot játszott. A legkülönfélébb társasjátékok voltak, ám a gyilkos sosem volt jelen. Mindig valahonnan máshonnan szólt a hangja, eltorzítva, mintha egy mozgó hangszórón keresztül kommunikálna. A legfurább az volt, hogy ha nyertek, ha vesztettek az áldozatok, a játék végé után pontosan egy perccel már mind halott volt. Egytől egyig. Azt hittük a videón látható víz a mérgezett, amit a játékosok kapnak, de az mindig bontatlan üveg volt, ráadásul egy savas és egy mentes, az áldozat választott. Rejtélyes volt az egész. Aztán két hét után megérkezett a labor elemzés. A társasjátékok, az összes játék darabja, egytől egyig megvolt mérgezve. Ezért nem játszott soha szemtől szemben a gyilkos, és ezért halt meg mindig mindenki. Mivel a mérget nem tudtuk kimutatni, ezért csak arra alapozhatunk, amit a videókon látható. Először az áldozatok viszketni kezdtek, legalábbis a jó részük, rágták a szájukat, köszörülték a torkukat, egyre gyakrabban ittak. Észrevehető az is, hogy egyre nehezebben tudtak a játékra koncentrálni, folyt a nyáluk, némelyek dörzsölgették a szemüket, és mintha nem tudták volna mindig úgy mozgatni a kezüket és ezzel együtt a bábukat ahogy azt akarták. Valószínűleg legnagyobb mértékben a játék utolsó lapkáján volt jelen a méreg, máskülönben nem hatott volna pontosan 1 perc után. Persze mivel a gyilkos nevében is ők játszottak útmutatása alapján, biztosan ők vették fel az utolsó lapot. Zseniális volt.
A szakértők szerint a sisakvirágból nyert méreganyag okozta a halálukat. A nyomozás folyamán közben a kapcsolatot és megtaláltuk az áldozatok között: mindannyian ugyanannak az országos társasjátékklubnak voltak a tagjai, amit azonnal feloszlattak, amint a holttestek előkerültek. Sosem sikerült megtalálni a klub vezetőjét, bármelyik alkalmazottját, és a gyilkost sem. Sosem ismertük meg az indítékait vagy a személyét. Ez örökké szégyenfolt fog maradni a karrieremben.
Mire befejezte, már rég letettem a tollat, és csak a diktafon dolgozott. Szeretem a régi dolgokat. Gondolkoztam mi is legyen az utolsó kérdésem. Igazából, a válasz egészen egyszerű volt.
Értetlenül néztem rá. Miért ilyen biztos ebben? De már nem mertem megkérdezni. Az idős detektív sejtelmesen rámmosolygott, majd előhalászott szépen lassan a zsebéből egy régi gyógyszeres üveget, kivette belőle az egyetlen pirulát és lenyelte. Akkor már tudtam, mindent pontosan tudtam, és arra vágytam bár fel se keltem volna ma reggel.
Hirtelen a szívéhez kapott. Utoljára még láttam azt a ravaszt csillanást a szemében, egy utolsó sunyi mosoly. Elment. Valami koppant a földön. A gyógyszeres üveg, a lábamnál állt meg. Rá se kellett néznek a címkére, pontosan tudtam mi áll rajta: Sisakvirág.
Author: Kalocsai Édua Mária
Jelenleg a Miskolci Egyetem jogász szakos hallgatója vagyok. Szabadidőmben, a buszon, vagy éppen munkában az 5 perces szünetekben ha csak tehetem novellákat írok. Gyerekkorom óta történetekben gondolkodom, először csak magamban formáltam meg őket, majd ahogy nőttem papírra is vetettem gondolataimat. A novellák számomra lehetőséget adnak arra, hogy megértsem és megmutassam mindazt, amit a hétköznapokban nehéz szavakba önteni. Gyakran a humorhoz nyúlok, hogy egy kicsit kifordítsam a valóságot, és görbe tükröt mutassak mindannak, amit a mai modern világunkban már természetesnek veszünk.