– Hogy a macska rúgja meg! Hogy a varjú eszegesse ki a máját? Hogy a rézfa….
Ilyen és egyéb gondolatok cikáztam a fejemben, mikor a hófehér ruhám immáron a mai napon hatodszorra lett csupa folt és sár. Ennyi tisztítóvarázslatra a kincstár manája se lenne elég. Ki a fene találta ki, hogy a boszorkánytanoncok egyenruhájának fehérnek kell lennie? És azt, hogy gyakorlat címszó alatt öreg, reumás varázslónők heti gyógynövénygyűjtését, bevásárlását, főzetpalackozását nekünk kell csinálni? Senki nem jelentkezik? Valahogy gondoltam. Mindig ez van. Gondnak, rossznak, bajnak nincs gazdája.
Na de kezdjük az elején. Cecily Rivencrow vagyok, negyedéves a Különlegesek és Varázserejűek Felsőfokú Szakképző iskolájában. Szóval már csak egy évem van hátra, ezért lassan szakot kéne választanom, de ez eddig meg nem történt meg. Ezért az igazgatónk, a szigorú és sótlan Jasmine Locke idén már az ötödik fajta gyakorlati helyre helyezett. A mai áldozattal még nem találkoztam. A leírás szerint 96 éves, nagy erejű, történetszövő boszorkány. Dögunalmas. Nem elég, hogy ma már senki nem olvas történeteket, sokkal inkább nézi meg a régiek megvarázsolt és így az elménkben kivetített változatát, hanem még kismillió fajta növeny is kellett hozzá. Minden történethez másmilyen kombináció. A lista szerint haladtam, amit a banya küldött. 147 tétel. Fantasztikus. Már két zsákom tele volt a háromból, de rogyásig. Úgy fogok felbotorkálni a hegyre, mint egy málhás szamár. Ja, mert azt ugye nem mondtam, hogy a környék legmagasabb hegyén, a városhatártól egy mérföldre lakik. Hol máshol?
Két és fél órával később, plusz egy derékfájással, és megszámlálhatatlan kék folttal löktem be a kicsike kunyhó ajtaját, ami kívülről egy gombára emlékeztetett. Belül viszont tágas volt, meleg, többszintes, tele könyvespolcokkal. A varázslónő mindennek a közepén ült, sarlóhold alakú asztalánál, és éppen hátradőlve, gondolataival irányítva a tollatt körmölt. Egy nappal sem nézett ki ötvennél többnek. Kihajoltam és megnéztem a házszámot. Helyes.
– Jó helyen jár. Be tudott szerezni mindent?
– Igen, asszonyom- válaszoltam a legmegnyerőbb stílusban- van amiből a biztonság kedvéért többet is hoztam.
– Pazarlás. És engem ne próbáljon megnyerni a stílusával. Nem valamelyik nyalizásra vágyó professzora vagyok. Most pedig jöjjön ide.
– Igenis.
– Na. Erősnek tűnsz, bár magas nem vagy. És rendezett sem. Mondd, nem tanítanak abban az iskolában tisztító bűbájokat?
– Dehogynem. De ha minden alkalommal takarítanám magam akárhányszor összepiszkolom magam egész nap mormolhatnám a bűbájokat.
– Hmmm… na de térjünk a lényegre. Az utolsó mesegyűjteményemen dolgozom, ezért nincs időm rendszerezni. Neked kell.
– Értem. De mit rendszerezzek? – futtattam végig a tekintetem a konkrétan makulatlan házon.
– Hát a könyveimet! Időrendi sorrendbe. A szoba kör alakú mint láthatod – úgy nézett rám mint egy hülyére- az ajtó jobb oldalán a beköltözésem évszáma van. A bal oldalán mindig a jelenlegi. Na ehhez kell igazodnia a könyveknek. Kezdd visszafele, a maihoz legközelebbi megjelenési dátummal.
– Igenis. – sóhajtottam fel.
Hát persze, hogy a gyakorlati órán pakolni kell. Bele halnának a banyák ha néhány trükköt tanítanának az biztos. Mindegy. Első a munka, közben is tudok puffogni. A polcoknak, akárcsak az íróasztalnak, hold alakja volt. Középen, pont az asztal mögött volt a legnagyobb a polok átmérője, és a legtöbb polc is. Szélen csak egy-egy könyvnek volt hely. Az elsőnek és az utolsónak.
– A legfrissebb helyet hagyd üresen. Oda ez a kötet megy. – fel sem nézett.
És ekkor döbbentem rá. Ezek mind az ő könyvei. Mindet ő írta. Meg is néztem a gerinceket. Sarah Moonwood. Mindegyiken ez szerepelt. Nem hiszem el! Miss Moonwood híres volt a gondolatvetítő világában, a leggyakrabban az ő történetei dolgozták fel. Nem is tudtam, hogy nála kell tanonckodnom. Lehet nem figyeltem mikor az igazgatónő mondta.
– Elfelejtettem, hogy ma jön megbeszélésre a kiadóm. Negyed óra múlva itt van. Megtennéd, hogy holnap visszajössz és akkor folytatod?
– Természetesen Miss Moonwood. Akkor holnap ugyan ekkor. A viszont látásra.
Ezzel távoztam. Viszont ott motoszkált a fejemben, hogy ennek a nőnek milyen híresek a történetei. De vajon hogy kezdte? Nem hagyott szabadulni a gondolat, így mikor visszaértem a kollégiumba, egyből rácsatlakoztam a központi tudásmegosztó rendszerre. Elég menő volt. Saját varázslat kellett a csatlakozáshoz, minnél erősebb volt a varázslat, annál több adathoz férhettünk hozzá. Az enyém a top 10-ben volt, persze egy tök erős takarítóige volt. Mi más.
Rágondoltam Miss Moonwoodra és lekértem a legrégebbi adatot. Egy huszarangú ősrégi újságcikk ugrott fel, rajta egy rövid történettel:
,,A lány a parton ült és a vizet nézte. Kezében egy ládát szorongatott. Vésett volt, kagylóberakással. Gyönyörű. A lányt mégsem érdekelte. Ő gondolatban máshol járt. Valahol egy boldog korban. Ahol az övé volt minden. Amikor a fiú átölelte, amikor a kezét fogta, amikor simogatta. De minden megváltozott. Egy rosszul elsült varázslat, egy késve érkezett gyógyító. Egy messzire utazott barátnő. És minden elveszett. Csak ez maradt. Egy doboz, a kedves odaadott szívével.
A lány felállt. A dobozt a vízre tette. Nézte, ahogy a hullámok messze sodorják, és végül elsüllyed. Már ez sincs, és a föld mégis forog tovább.”
Egyszerű, kezdetleges varázslat volt. Csak színeket idézett meg, mégis sírtam a végére. Kis kutatás után megtudtam, hogy igaz a történet. Ezért miss még mindig Moonwood varázslóasszony. Aznap éjjel álomba sírtam magam, annyira bennem maradt a lány fájdalma. Miss Moonwood fájdalmát.
Másnap berontottam, persze kopogás nélkül, az igazgatónő irodájába, és az asztalra csaptam a szakválasztó lapot.
– Áh Cecily micsoda meglepetés…- kezdte volna szokásos monológját.
– Ó nem kell a duma, pontosan tudom, hogy jósvarázsló, és ezt az egészet kitervelte. Na de a rend kedvéért: történetszövő leszek. Viszlát!
Hirtelen megfordultam és angolosan távoztam, de magam előtt láttam Jasmine Locke önelégült vigyorát.
Mindez öt éve volt. Most itt ülök a gomba alakú házban, mentorom íróasztalánál. A polcok üresek voltak, minden művét átvitték a Nemzeti Művészeti Varázslatgyűjtemény könyvtárának Moonwood részlegebe. Az eredeti kéziratok nagyon értékesek.
Elmerengve néztem az ajtó jobb oldalán lévő polcocskát. Felette friss évszám állt. Az idei. Egy könnycsepp csordult le az arcomon, Végül erőt vettem magamon, és odavittem a kötetet. A borítón ez állt: Színmesék, írta Cecily Rivencrow. Kinyitottam az első oldalon. Egy mondat állt ott, szivárványosan csillogó betűkkel (egyszerű, de hatásos varázslat): Sarah Moonwood emlékére.
Author: Kalocsai Édua Mária
Jelenleg a Miskolci Egyetem jogász szakos hallgatója vagyok. Szabadidőmben, a buszon, vagy éppen munkában az 5 perces szünetekben ha csak tehetem novellákat írok. Gyerekkorom óta történetekben gondolkodom, először csak magamban formáltam meg őket, majd ahogy nőttem papírra is vetettem gondolataimat. A novellák számomra lehetőséget adnak arra, hogy megértsem és megmutassam mindazt, amit a hétköznapokban nehéz szavakba önteni. Gyakran a humorhoz nyúlok, hogy egy kicsit kifordítsam a valóságot, és görbe tükröt mutassak mindannak, amit a mai modern világunkban már természetesnek veszünk.