Ködfehérben merengenek
árva ágak csonkjai,
letűnt és már tovaillant,
nincs mi többet mondani.
Nyáresték halk suttogása
tompa zörgéssé fakult,
szél lengette lombkoszorú
némaságba komorult.
Didergősen húzza össze
szomorúság köntösét
kopottan, beletörődve,
álomba merül a rét.
Szoba mélyén karjába von
pattogó tűz melege,
visszarepít, múltba ringat
kedves emlék éneke.
Hamvadó parázson fénylik
hangod, meg-megsimogat,
messzi távolból visszhangzik,
hiszem csak, hogy hívogat.
Köd ült már mindenre oly rég,
sűrűn hulló hóesés,
elengedem, hadd pihenjen,
fedje néma feledés…
Author: Szelidi Gemma
Gyerekkorom óta fontos része az életemnek az irodalom, a zene és a mozgás. Írással komolyabban az utóbbi években kezdtem el foglalkozni. A hétköznapi pillanatokban, a természetben és az emberi kapcsolatok finom rezdüléseiben keresem azokat a képeket és érzéseket, amelyekből verseim születnek. Az írás számomra egyszerre elmélyülés és szárnyalás.
