Mit szemeiben látok színek, végtelen ásvány:
Jáspis, fuchsit, gránát, bronzit, citrin és borostyán.
Arcán puha rózsaszirmok rejtik élénk mosolyát,
Pilleg a pelyhes pille szárnya, ábrázol a másság.
Rajzolt rá a tűzgömb sugara életet és erőt,
Pattognak az égő pázsiton párzást váró termők.
Érzem a drogot, mi vágyfűtött testéből tör elő:
Csábít a lavender varázsa, mint fűszeres szellő.
Keret nélkül oly édes, mint cukrot nyaló pici méhek,
Kerettel meg olyan vonzó, megnyerő az igaz lélek.
Cimpái lágy jácint szirmok, járatai geódák,
Nyalnám keltve vágyat benne, megzavarva mély álmát.
Főjén vígan akaszkodik halvány cseresznyevirág,
Megbújik az ónix közt pár hópehely obszidián.
Beletúrnék… Zsenge nyájas szálai közt matatok,
Meg is tépem, s jönnek belőlem sikító dallamok.
Fönn tónusú suttogása a szókat ízzel formálja,
Idézi a borzongásom: Ez a bódulat oltára!
Vétkezem, és gondolatim mocskos értelmeket alkot.
Pezsdül a létem, hallik a zene, mulatnak a zajok.
Mezítelen buja teste, markáns keze szorongat.
Máskor mindig oly szerény, most koitálva bezsongat.
Durva-lágy ütemétől újra értelmet nyer minden,
‘Hogy ölel, él és csókol: befoltozza megtört szívem.
Author: Szász Jázmin
Folyton változunk mi mind, emberek. Ahogyan a világ is körülöttünk. Verseink szépen illusztrálják, hol tartunk, miként létezzük e teret: a művészet által megélt életet. Győr mellett lakom, de utazok. Bárhol otthont lelhetek, hiszen a boldogságunkat mi alakítjuk, a békénket önmagunkban találjuk. Ahogyan részét képezzük az univerzumnak, a magunk elemeit szétszórhatjuk benne, így sohasem leszünk elveszve. Egy vers szóljon bármiről, ha őszinte s szeretetből születik, összekapcsol minket mind. Kik olvassuk, mind érezzük, s egyszercsak benne termünk. És ki írja, azt boldogítja csodálatunk, figyelmünk. Fogadjátok szeretettel zavaros elmém kusza képzeteit.