Az idő
Semmi nem olyan érthetetlen és kiszámíthatatlan, mint az idő. Néha egy egész nap úgy elszáll, mint egy pillanat, máskor egy negyedóra is olyan hosszúnak tűnik, hogy azt hisszük, soha nem ér véget. A nyár elrepül, mint tó felett a sirály, míg a tél – ami a naptár szerint még el sem kezdődött – mintha évek óta tartana, és kilátás sincs rá, hogy valaha is véget érjen.
Tudjuk, az idő szubjektív; ha jól érezzük magunkat, elszalad, ellenkező esetben alig vánszorog. De van itt még valami furcsaság. Emlékszik, gyerekkorában iskolakezdéskor a téli szünidő beláthatatlanul távolinak tűnt, míg most szinte kergetik egymást a hónapok. Nem egyenletes tempóban, de sokkal gyorsabban, mint annak idején. Még most lélegzett fel, hogy vége az általa csöppet sem kedvelt télnek, máris itt a nyár közepe, szinte a vége -, valami itt nem stimmel. Tanulmányozta a Schumann-rezonanciát, elolvasta Paul Janet, William James és mások idevágó gondolatait, s hosszasan eltöprengett rajtuk. Meg volt róla győződve, hogy a pszichológusoknak az idő lassítását célzó javaslatai nem oldják meg a problémát, legfeljebb ideiglenesen elfedik azt, úgy, mint az az orvos, aki gyógyítás helyett csupán tüneti kezelést alkalmaz. Még a mesterséges intelligencia sem szolgált érdemi válasszal. Rájött, neki kell kézbe vennie a dolgot, valamit tennie, méghozzá minél gyorsabban, mielőtt még túl késő nem lesz. De mit? Nem tudott mást kitalálni, mint hogy vissza kell az időt fordítani. Franklin is megmondta, hogy az idő kincs, az idő maga az élet! Meg kell hát védenünk az időt, bármi legyen is az ára! Ha nem cselekszünk idejében, az egyes generációk élete egyre jobban lerövidül, míg végül egy sóhajtásnyira apad. De ha megállítjuk a folyamatos gyorsulást, az idő lassulni kezd, egészen addig, míg vissza nem áll a korábbi, normális tempóba.
De hogyan? Több papír-írószer boltban is érdeklődött, de sehol nem kapott fordított naptárt, olyat, amiben visszafelé halad az idő. A netről sem tudott ilyet rendelni, sem letölteni. Nem maradt más hátra, neki kellett egyet alkotnia. Egyelőre csak egy évre tervezett.
A következő hónap első napját nevezte ki fordulópontnak, úgyis jött az ősz, most forduljunk vissza! A pénteki napra eső szeptember elsejét augusztus harmincegyedike, csütörtök követte, majd jött augusztus harmincadika, szerda, és így tovább. Éjjel-nappal dolgozott rajta, de végül elkészült. Hogy az emberekkel megismertesse és elfogadtassa az új időszámítást, megosztotta naptárát a neten, vett egy nyomtatót, és minden szabadidejét nyomtatással töltötte. A kinyomtatott naptárakat pedig osztogatta; mindig volt nála több doboznyi, és akit csak látott, megajándékozott egy-egy példánnyal. Hirdette több tévécsatornán, rádióban, közzé tette újságokban, ismert színészeket kért fel a reklámozására, hétvégeken utcafórumokat tartott, melyeken az idő folyamatos gyorsulásában rejlő veszélyeket ismertette a járókelőkkel; minden lehetséges módon terjesztette az emberiségre leselkedő veszélyt, annak elhárítási módját, és várt. Tudta, hogy a sikerhez idő kell. A fogadtatás egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, még legközelebbi rokonai, barátai is furcsán néztek rá, a gyerekeit csúfolták az iskolában, és az emberek összesúgtak a háta mögött. De igazának tudatában nem hátrált meg. Az emberiség jövője miatti hatalmas felelősségérzet erőt adott neki. És tudta, hogy a naptár még csak a kezdet, az óra járását is vissza kell majd fordítani. A gondok pedig egyre szaporodtak. Mivel az ő naptárában található munka- és ünnepnapok nem egyeztek meg a régi naptárban találhatókkal, nem akkor járt be dolgozni, amikor a főnöke szerint munkanap volt. Szerencsétlenségére épp akkor bocsátották el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna pénzre. A balatoni nyaralóért kapott összeg már rég elfogyott. Szponzorokat, segítőket nem talált. Hitelt nem kapott. Kiadásait kisebb-nagyobb baráti kölcsönökből fedezte, melyeket nem tudott visszafizetni. De nem adta fel, elment futárnak, és a megrendelt áruhoz mindig hozzácsempészett egy-egy új, általa készített naptárt.
Mivel sok ideje ment el a naptár népszerűsítésével, későn vette észre, hogy otthon is megváltoztak a dolgok. A felesége többször is megpróbált beszélni vele, de ő sohasem ért rá, mindig akadt valami sürgős teendője az idő visszafordítása érdekében, így váratlanul érte neje bejelentése, hogy elválik tőle.
Már laknia sem volt hol, kapualjakban, építkezéseken húzta meg magát, gyakran éhezett és szinte állandóan fázott, de kitartott. Elkeserítette, hogy az emberek nem értik meg, fájdalmas volt látnia, hogy a gyerekei is elfordulnak tőle, de biztos volt benne, előbb-utóbb mindenki belátja, hogy neki van igaza, az emberiség érdekében a rohanó időt valahogy meg kell fékezni, vissza kell téríteni a normális ütembe.
Aztán egy, az átlagosnál is hidegebb – a régi naptár szerint januári, az új szerint nyárvégi – hajnalon, amikor egy szál fürdőnadrágban plakátokat ragasztott a polgármesteri hivatal falára az idő visszafordításának szükségességéről, két mentős jobbról-balról megragadta és beszállította a pszichiátriára.
Ott – döbbenetére – valahogy lelassult az idő. Vánszorogtak az órák, a percek. Mintha egy egész nap telt volna el a hajnali vérnyomásméréstől a vizitig, és még mindig reggel volt. Először nem értette, mi történt. Elképedve figyelte az idő múlásának ütemét. Majd lassan, fokozatosan megvilágosodott: erőfeszítései mégsem voltak hiábavalók, az idő visszalassult! De vajon nem lassult-e le túlságosan is? És mi lesz, ha ez a tendencia tovább folytatódik? Ha eljön az idő, amikor soha nem ér véget a nap? Nem érik meg a gyümölcs, nem születik meg a gyerek, s akik megszülettek, soha nem nőnek fel? Ha az idő végérvényesen, mindörökre megáll, s a világ mozdulatlanságba dermed?
Nem maradhat itt, azonnal ki kell jutnia, hogy visszafordítsa az időt az eredeti irányba! Csak épp annyira, amennyi ahhoz kell, hogy újra a megfelelő ütemben teljen, úgy, mint annak idején, mielőtt gyorsulni kezdett volna! Ez az emberiség iránti szent kötelessége, aminek minél előbb eleget kell tennie!
Az orvos türelmesen meghallgatta betegét, nem vitatta, hogy vissza kell állítani az idő múlását a helyes tempóba, s bár nem járult hozzá, hogy páciense távozzon a kórházból, megbeszélte az informatikussal és a kreatív csoport oktatójával, hogy hagyják az osztály kreatív műhelyében és informatikai szobájában – ha lehetséges, akár a foglalkozásokon kívüli időszakokban is – tevékenykedni; biztosan nem fog az eszközökben kárt okozni. S Paracelsus e bölcs tanítványának hála, hősünk élete ettől kezdve egycsapásra megváltozott: nem volt többé gondja se ételre-italra, se szállásra, soha többé nem fázott, és végre minden szabad idejét azzal tölthette, hogy élete nagy célját megvalósítsa: visszaállítsa az idő múlását a helyes tempóba, s ezzel megvédje az emberiséget a rá váró biztos pusztulástól. Tekintetében végtelen békesség honolt, arca túlvilági derűt sugárzott; világmegváltó feladatától többé senki és semmi el nem téríthette. Egyfajta kegyelmi állapotba került: ott volt, ahol a rögeszme valósággá válik, s ahonnan már nincs visszaút.
Author: Károly Judit
Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.