Milyen édesdeden alszik…Szofi, mint mindig, teste minden porcikáját átjáró meleg mosollyal nézi a kis kutyáját, aki a padlón fekszik, hanyatt fekve, kicsi alsólábait szétvetve, a felsőket, szinte az álla alatt tartva, kis fejét, pedig oldalra fordítva…ha azt akarja, hogy még nézhesse igy, akkor nesz mentesen kell maradnia…közben, elmélázik azon, mennyi hasonlóság van egy kiskutya, meg egy kisgyermek között…Az etológusok azt mondják, kétéves gyerek szintjéig fejlődnek szellemileg.
Számára, mindenféle szempontból létfontosságú ez a harmadik kis kutyagyerek. Mert az! A fiai már családot alapítva máshol élnek, de az jó, hogy még egyelőre országon belül, és nem külföldön, mint annyi sokan mások. Azt, nem is tudja elképzelni, most is gyorsan elhessegeti, még a gondolatát is.
Hirtelen, tüsszentenie kellett, amire a kis gombóc kusza szemekkel felkapta a fejét, és rémülten nézett rá. Miért ijednek meg mindig ennyire…az előző két kis kutyája is, így reagált. Talán, túl hangos a kis érzékeny fülüknek…és most megint fájdalom tölti el a szívét…feltörnek, időről, időre, a nem túl régen történt tragikus események.
Pontosan egy éve történt…a szokásos, erdei sétálgatás során, leült egy padra, mert eszébe jutott, hogy telefonálnia kell…Samuka is lecsüccsent mellé, Ő pedig, a pórázt kényelmes hosszúságra engedve, lerögzítette. Kis idő múlva, arra kapja fel a szemét, hogy két kutya, azaz négy szempár mered rá kérdően…Ő, ugyanígy rájuk…de, miután barátságos volt a két kutya,-az egyik egy sztafi, a másik egy puli- tehát, nem egy súlycsoport, az Ő kis, mindössze három kilós kutyájával. Volt már ilyen, nem egy a tizenkét év alatt, úgyhogy semmi para, és különben is, alapból nem fél a kutyáktól, még a nagy testüektől sem, igy barátságosan üdvözölte is őket…
-Helló, hogy ityeg a fityeg, két kis kópé?! És a gazdi hol van?!
Samuka, azért mindig tartott a tőle nagyobb testű kutyáktól, ezért, most is úgy gondolta, hogy inkább elsomfordál a padtól egy arasznyira. Biztos, ami biztos alapon. Majd, megvolt a kölcsönös szimat, bár, Samuka, inkább alázatosan hagyta. Ő pedig, mindig hitt abban, hogy a kutyáknál létezik, van, intelligencia. Tehát, ha Samuka nem provokál, akkor nem is lesz semmi baj. Ha nincs kivel veszekedni, verekedni, akkor nincs, és kész! De most, más történt…nagyon más történt…
A békésnek tűnő szimat után, a sztafi pillanatok alatt, maga alá teperte, azt a kis három kilós testet, a torkának esett, a puli pedig a hátulját kapta el. Ő, pillanatok alatt ott termett, de csupán csak azért, mert, még mindig úgy gondolta, hogy ez csak játék, de Samukának , ez sok lesz!
Úgy érezte, megfordult vele a világ…csak látta a kezét, ahogy fogja a kutya füleit, próbálja lefejteni, az alóla alig kilátszó kis testről…csak hallja a hangját, ahogy segítségért kiabál, pedig sehol senki. Végre hallja valaki hangját
Segíthetek?! – majd, egy éles, de velőt rázó kis visítás…és csend…
Mikor ismét, a kezébe foghatta, az élettelennek tűnő kiskutyáját, még mindig nem gondolta, hogy már nem él…mert az, nem, az nem lehet…
Klinika…bizakodva, várja a vizsgálat eredményét…és még mindig nem úgy, hogy esetleg, talán, már nem is él…mert, az nem, nem lehet…
-Mikor történt? -hallja, de messziről jött hangként, a doktornő kérdését.
-Alig egy órája…-gondolkodik, te szilánkokra törve hullanak szét a szavak, melyek tompák, és üresek…úgy, a kérdések, mint a válaszok. Biztos, csak elájult…semmi nem számít, csak éljen…aztán találkozik a két tekintet…
-Sajnos, akkor már nincs értelme újraéleszteni…
Az nem lehet…a szavak, értelmetlenül kongtak az agyában…
Hirtelen, feljajdúlt a szíve…ordítani szeretne, de csak hangtalanul tátog és meredten néz, a tőle távolinak tűnő, el mosódott doktornő arcára, és…csak fogja, egyre szorosabban, védelmezően, de mégis gyengéden, azt a végtelenül puha, pillekönnyű, még mindig meleg kis testet. Nem, nemtudta elengedni, csak ölelte, és ölelte a könnyeivel áztatott kis fehérséget…
Kétségbeesetten, nézett körbe…könnyben úszó szemeiben összefolytak a körülötte lévő arcok…alig hallotta, amint mondták neki, hogy „nyugodtan búcsúzzon el” és simogatások közepette, magára hagyták. Ő pedig egyre jobban úgy érezte, képtelen lesz ott hagyni…többször is elindult, de megint csak visszatért…nem, nem tudta magára hagyni…ott az asztalon fekve, még mindig úgy tűnt, mintha csak aludna…majd, kiszolgáltatottnak találta, ott egyedül az asztalon…szólítgatta, de hiába várta, hogy ránézzen, még egyszer, azzal a csodálatos, csillogó kis szemeivel, amivel sohasem tudott betelni, még ennyi év után sem…és még, mindig nem tudta felfogni, a felfoghatatlant…hogy elment az élete első kiskutyája, aki annyi, de annyi örömöt, tartalmasabb életet biztosított neki…
Tizenkétéves volt…
Lottika…
Miután, a sztafi, a háta mögött két lábra állva követelte vissza, a játéknak hitt kiskutyáját, közben, a karmával, felsértette a könyökét, ezért az ambulanciára kellett mennie. Ha nem mondják, nem is ment volna. Ugyan már, ez legyen, a legtöbb baja. Azonnal kapott tetanuszt, és két napot, hogy előkerítse a kutyák oltási könyvét. Mert ha nem, elkezdik a veszettség elleni kúrát! És ezt most mégis, hogyan kezdje el…kihez, hova forduljon…kezébe temetve arcát, hangosan zokogott, a most már üressé vált lakásban… Majd felvillant, egy kis remény. Ismer valakit, aki szoros kapcsolatban van a menhellyel…igen, igen…talán ő tud segíteni…hátha…
És igen! A két kutya már, a menhelyen van, bejelentés alapján, és miután chip volt, a kutyákban, telefonszám is van.
-Jó estét! -bemutatkozás után- Szeretném elkérni a kutyái oltásikönyvét…-és elmondta miért. A vonal túloldalán pillanatnyi csend…majd kiderül, hogy az áldozatról, egy másik kiskutya elvesztéséről, nincs is tudomása. De, készségesen felajánlotta, hogy Ő szívesen el is viszi az ambulanciára másnap, engedje meg ezt neki. Korrektmódon rendeződtek a történtek utáni dolgok. A legtermészetesebben ajánlotta fel a segítséget mindenben. Így, hogy felmerült, egy másik kis kutya fájdalom elviselésére, egy enyhe kis felszabadultság költözött a levegőbe.
-Csak egy telefon, cím és hozom magának a kiskutyát-mondta a két kutya gazdája. Pár nap elteltével, valóban megérkezett a kis kutya, és be is töltötte azt a szerepet, amiért szükség volt rá. A kiskutyának, akkora fájdalommal teli szeretetben volt része, hogy első perctől fogva otthon érezte magát. Így, egy tündéri, bájos, négylábú kislány gazdája lett. Ismét kisfiút szeretett volna, de csupán csak, a tüzelési mizériák miatt, De, amikor megtudta, a kinézett kiskutya, leányzó, valahogy, valamiért átadta magát, a sors kezének. Most miért is csinálna ebből ügyet. Mikor meglátta a videót róla, tudta, hogy Ő kell. Akkor kislány, és kész! Nem is bánta meg, egy percig sem. Egy igazi, végtelenül kedves kis szukával hozta össze a sors.
A harmadik kiskutya…
December…mikulás napja…és Esztike 9. szülinapja!
-Gyerünk, gyerünk Lottika! Esztike, már vár minket, siessünk, siessünk, hogy hamar odaérjenek. Az utcán, sehol senki, de ők boldogan szedték a lábukat, hogy minél hamarabb láthassák egymást. Egyszer csak, tőlük pár méterre megjelenik két kutya, akiken látszott a kalandvágy, a semmittevés unalma. Pillanatokon belül észre is vették őket, és Lottikára fókuszálva, már a cél irányába vetették magukat. Szófinak, rosszérzése támadt, és a feje fölé emelte a kis kutyáját. A staffordshire kutya, két lábra állva, Szofi feje mellet lihegve próbálta lekapni, a kétségbeesett kiskutyáját, ami másodszorra, olyan erővel sikerült, hogy Ő majdnem el is esett. Mikor nyúlt érte, hogy újra felemelje, a kutya elkapta az alsókarját, és el nem engedve marcangolni kezdte. Éles, tűrhetetlen fájdalmat érzett, ami hangos, visító, segítségért kiabálásba emelkedett, térdre rogyva az állat rántásától, súlyától…és közben látnia kellett, a nyolchónapos kiskutyája esélytelen küzdelmét, két kutyával szemben…úgy érezte, teljesen megsemmisült…nincs tovább.
Aztán…kis idő elteltével, jött segítség…majd mentő, rendőrség…Ő, kórház, azonnali műtét…
Mikor fel ébredt, fehér falak…ahol, amin a rémálommá vált történet, szalagcímként folyamatosan pereg…újra és újra…a karjából fémnyársak állnak ki. Vizitkor megtudja, lesz még egy műtét. A rögzítő sínt, csak két hét múlva teszik be, mert addig derül ki, nem történik-e fertőzés.
Lottika, csak az éjszakát élte túl…
Úgy érezte, hogy egy másik világba került. Más lett…nehezen talált vissza önmagához…de ismét úgy érezte, másik kiskutya nélkül, nem fog menni…egyszerűen kell, megint kell, szüksége van rá, sőt egyenesen létfontosságú…
És lett is…Ő a harmadik kiskutya, aki a Lukász nevet kapta…
Most öt hónapos…minden erejét összeszedve, kereste, a most már, harmadik kiskutyát…többször fel is adta, de amikor belegondolt, hogy mi lenne, ha nem lenne, elképzelhetetlen volt! Kislányt szeretett volna, de a sors megint másképp döntött. A kinézett kiskutyáról ugyanis ki derült, hogy fiú…
Jó, akkor legyen fiú…fél év telt el, és úgy érzi, hogy most elviselhetőbb és remélhetőleg, ismét kiteljesedik az élete…újra. Azt is tudja, hogy jól döntött, mert másképp nem ment volna…
Author: Szendrei Ágnes
Szendrei Ágnes vagyok, festek és írok is. Ez egyáltalán nem ritka a festők világában, szinte ikertestvérnek is mondhatnám az én szempontomból. Egy pár éve, adtam a fejem írásra, ami valószínűleg bennem lakkozott már a serdülő korban, mert már akkor is szerettem kis történeteket papírra vetni. Pár éve megjelent már két könyvem is. A továbbiakban is kedvem van novellákat írni, sőt, talán még könyvet is. Voltam irodalmi színpados is, mert az előadó művészet is vonzásában tartott egy darabig. A Facebook oldalamon felolvasó sorozatot indítottam a könyveimből. A közelmúltban pedig az Irodalmi Rádió Grundon porondján olvastam fel egy novellámat, valamint a tavalyi antológiában is szerepelt egy írásom. A továbbiakban is elhivatottságot érzek az írás irányában.