Az ezüst kulcsmedál

Alábbi novellám az Irodalmi Rádió Vasárnapi pillangó című antológiájában jelent meg.

 

Dóri letette az asztalra a kulcscsomót. Fémes csörrenés visszhangzott. Nehéz – gondolta. Sorban lekerültek a régi kulcsok, mindegyikről eszébe jutott valami. Képzeletében megjelent egy apró, csillogó ezüst kulcs. Valamikor nagyon kedvelte ezt a kis medált, de már évek óta nem viselte. Elővette az ékszerdobozt, amelyben tartotta.

– „Fogadd szeretettel ezt az ezüstláncot! Kívánom, hogy mindig a megfelelő ajtót nyisd ki a kulcsmedállal” – mondta édesanyja, amikor az egyetemi kollégiumba költözésekor átadta neki a celofánba csomagolt ajándékot.

Dóri kivette az ezüst kulcsos láncot az ékszerdobozból. Tenyerében tartva nézegette, és észrevétlenül visszarepült a múltba. Szinte látta korábbi önmagát, ahogy különféle öltözékekben viseli a láncot. Először a fekete garbóban jelent meg, melynek nyakrészén fityegett a láncról a kulcsmedál.

A baleseti sebészet várótermében ült jó pár beteg társaságában. A fertőtlenítő illatú helyiség halkan zsongott a betegek suttogásától.

– Szia! Szabad ez a hely? – kérdezte egy bottal érkező fiatalember Dóritól.

– Persze, ülj csak le – válaszolt a lány. – Segítsek?

– Köszönöm, de egyedül is menni fog. Végül is van egy jó lábam még – mosolygott a fiú, helyet foglalt, és bemutatkozott: – Árpi vagyok, focista.

– Dóri vagyok, egyetemista – vette át a nyelvi stílust a lány.

Dóri örült a társaságnak. Egy pillanatra hozzáért a garbó nyakrészéről lifegő kulcsmedálhoz, melegnek érezte. Kíváncsian fürkészte a fiút. Tetszett neki az olaszos barna szeme, a lágy hullámos sötét haja és a lazaságot sugárzó derűje. Észrevette, hogy Árpi is rajta felejtette a tekintetét. Beszélgetni kezdtek.

A lány keze testnevelésórán, röplabdázás közben sérült meg, a fiú bokájára pedig edzésen rátartott valaki. Dórit behívták a rendelőbe, és hamarosan gipszes kézzel lépett ki a váróba. Árpi már várta.

– Gondoltam, hogy ez lesz – szólt Dórihoz. – Törés, repedés, vagy ficam?

– Törés – hangzott a válasz.

– Ne lombozódj le! Lesz ez jobb is – bíztatta a fiú. – Arra gondoltam, összefuthatnánk valamelyik nap. Mit szólsz hozzá?

A lány megdermedt egy pillanatra, aztán felnézett. A meleg barna szempár mágnesként vonzotta a tekintetét. Bólintott, de belül valami mégsem engedte, hogy a következő néhány találkozáskor bármi történjen. Dóri végigsimított a kulcsmedálon. Hideg volt.

Dóri és Kinga barátnője a bejárati pult mögött álltak. A gólyabál szervezőiként itt várták az érkezőket, és figyelték az aulában zajló eseményeket. A vacsora már véget ért. A díszteremben rázendített a zenekar, villóztak a fények és egyre több pár táncolt a parketten.

– Még fél óra – jegyezte meg Kinga és jelentőségteljesen az aula közepére tekintett.

– Ha lesz kivel – mondta Dóri.

A lányokat leváltották az új beléptetők. Ők a mellettük elhaladó pincér tálcájáról leemeltek egy-egy pohár pezsgőt. Kortyolgatás közben a nyitótáncról beszélgettek: a zenéről, a koreográfiáról és a viseletről.

– Jézusom! Odanézz! Odanézz, ki jön ott! – lelkesedett Kinga.

– Hová? És kire? – értetlenkedett Dóri, de már a kérdés közben rájött. Egy jóképű szőke fiatalember közeledett feléjük. Olyan volt, akár egy díjkiosztóra vonuló filmsztár: telve önbizalommal és saját értékének tudatával.

Az ifjú Dóri elé lépett.

– Jössz táncolni?  – nyújtotta a kezét magabiztosan a lány felé.

Látszott rajta, hogy kizárólag egyféle választ vár. Dóri elmosolyodott, tetszett neki az érdeklődés. Keze ösztönösen az ezüstlánca kulcsmedáljához simult; ujjai bizseregve megrándultak, miközben tekintetét a fiúra emelte.

– Azt hiszem, inkább maradok – válaszolta halkan, lesütött szemmel.

– Te tudod – szólt a fiú, majd Kingára nézett: – És te?

A lány azonnal igent mondott. Kézen fogva elindultak a táncparkettre. Dóri addig nézett utánuk, míg el nem tűntek a táncolók között. Megigazította a nyakláncát, mely kissé félrecsúszva hűsítő érzés keltett a bőrén. A ruhatárból kikérte kabátját, és visszament a kollégiumba. Léptei visszhangzottak a kihalt utcán. Az estéről gondolkodott: Mégis, miért érzem így? Csak egy tánc volt…

Dóri a lyukasóráját a tanáriban töltötte, témazárókat javított. Hirtelen valaki végigsimított a hátán. Beleborzongott.

– Kérlek, ne… – mondta, fel sem nézve a füzetből. Önkéntelenül megfogta a kulcsmedált. Szinte parázslott a kezében.

– Miért? Nincs itt senki – felelte Robi, és megpróbálta átölelni a lányt.

Dóri felpattant a székből, szembefordult kollégájával.

– A feleséged bármelyik pillanatban beléphet.

– Rendben, ha így akarod – lépett hátra a férfi.

– Beszélnünk kell – szólt a lány.

– Hatkor nálad vagyok, majd ott beszélünk – közölte Robi.

– Nem. Most szeretném – mondta elfojtott hangon Dóri. – Én ezt nem csinálom tovább. Azt hittem, menni fog. Nem megy. Fejezzük be!

– Dórika, gondold meg! – szólt Robi. Látta a lány elszántságát, egy pillanatra habozott, majd lassan közelebb lépett.

– Nem – jelentette ki határozottan a lány. – És ez végleges.

– Talán… – kezdte a férfi, de nem fejezte be a mondatot.

– Kérlek, ne nehezítsd meg… – felelte Dóri, könnyes szemmel.

A férfi néhány másodpercig gondolkodott, majd szó nélkül elsietett. Dóri nem nézett utána. Kezében a kulcsmedált morzsolgatta. Nehéz volt.

 

A vidéki buszpályaudvar peronján dideregve álltak az utasok. Kettesével, hosszú sorban várták a fővárosba tartó autóbusz érkezését. Dóri is közöttük volt, álmodozva nézte a neonfényben szállingózó hópehelyfüggönyt. Egyszer csak megjelent egy elegáns nő, valódi bundában. Könnyed léptekkel a legelső pár elé lépett. Senki sem szólt rá.

A hölgy elővett egy termoszt, és finoman kortyolgatott belőle. Ivás után a mobiltelefonját babrálta, majd idegesen bámulta a kijelzőt. Hirtelen a füléhez emelte.

– Nincs térerő! – hadarta erős, férfias hangon.

A nő többször is megrázta a készüléket, aztán visszatette a táskájába. Egy-két közelben álló utas vidáman tekintett körbe. Dóri összemosolygott a mellette álló fiatalemberrel.

– Tisztelt utasaink! Tájékoztatjuk Önöket, hogy a hét órakor Budapest, Népliget Buszállomásra közlekedő autóbuszjárat várhatóan ötven percet késik. A késésért szíves elnézésüket kérjük! – harsogta a hangos bemondó.

– Ádám – mondta Dóri felé fordulva a szomszédja.

A lány is bemutatkozott. Néhány másodpercen át Ádám tekintetét fürkészte. Meglazította a sálját, közben hozzáért a medálhoz. Nem kellett igazítani rajta.

– Nem fázol? – kérdezte a fiatalember. – Bemehetnénk a váróterembe.

Dóri bólintott. Odabent leültek egy padra, beszélgetni kezdtek. Pár perc múlva Ádám teát hozott mindkettőjüknek. Gyorsan és vidáman telt el az ötven perc. Úgy szálltak fel a buszra, mintha régi ismerősök lettek volna, pedig alig egy órát töltöttek együtt. Két nap múlva újra találkoztak és ettől kezdve rendszeresen.

Dóri még mindig tenyerében tartotta az ezüst kulcsmedálos láncot. Eszébe jutott, hogy időnként viselhetné ezt az ékszert. Nincs rá szükségem – állapította meg, és visszahelyezte az ékszerdobozba. Vékony gyerekhang szűrődött át a szomszéd szobából, melyet egy halk férfihang követett. Aztán felhangzott az önfeledt kacagás. Dóri elmosolyodott.