Sisa Richárd: Álmomban két darázs voltam
Hullik a hajam.
Azt mondják, hálátlan gyermek voltam. Olyan tűzről pattant, néhai bosszútól száraz szájjal
vetik elém ezt, mintha legalábbis tudatosan trancsíroztam volna aszodt darazsakká őket.
Kitátottam számat – akkor még ki tudtam – vicsorítottam, fogsorom düh színű villái szántották
az utat a kiáramló hang hadsereg dobbanó lépteinek, míg végül győzelmemet kierőszakolva,
elégedetten nem csüngtem a karok kardjaiban, amik fémesen trillázva emeltek fel. Cipeltek
karokban, kezekben, nyakakban, ölekben, kézfejeken, lábujjakon, fülekön, szempillákon.
Engem felemeltek.
Felemeltek.
Azóta nem raktak le.
Fentről lesem az embereket.
Mindenki olyan végtelenül egyszerűnek tűnik, mint a vonagló sínpár melletti százszorszép
megtépázott, de mégis büszkén bólogató virágai, melyeken átsüvít a vonat. A palánta elesik,
leesik, megcsúszik, elcsúszik, illat oda, szépsége tova. A szár meggörbült.
Én lebegek.
Itt nincs vonat. De virág sem.
Itt fönt csak én vagyok.
Ebbe a koponyába erőszakolt, csonttól-csontig kergetőző, falakat döngető értetlenséggel
megalázott pára, mely rimánkodva kopog a befalazott ablakokon társat keresve.
Hullik a hajam.
Szavak; betűk egymás után.
Beszéd; hangok egymás után.
Miért van az, hogy a gyermek, ki még a szavakat sem ismeri, magabiztosabban beszél, mint
egy felnőtt?
Én gyermekként mertem beszélni, üvölteni, ordítani, hogy a szájpadlásom feletti háztető
szakadt belé a torkom karakáns gyermekeibe.
Ma már jól meggondolom, hogy kiadok-e magamból akár egy szemtelen szusszanást is.
Megtanulod, hogy inkább ne hegedülj hangszálaidon, feküdj fel a csend hátára. Csakhogy
egy idő után, annyit csevegsz a némasággal, hogy már nem tudod mit érdemes elmondani, és
mit érdemes magadban tartani.
Hát csöndben maradsz. Vagy legalábbis nem versz sok zajt, csak olykor-olykor pisszensz,
mégis rajtad marad az a címke, hogy sokat jár a szád. Nem is jár, fut, mert néha mindenki
vágyik arra, hogy meghallgassák, hogy megragadják, arcába arrogánsan kiáltsanak, hogy
ember beszélj. Ember mesélj. EMBER!
És beszélsz és mesélsz, erről, meg arról, csendesen, és hangosan, így, vagy úgy, de száz
szónak is egy az alja; egyszer beáll a szád.
Üdv, meztelen lettél. Kiteregetted alsóneműd.
Mire való a bőr, mi eltakar, hogyha egyszer belemelegedsz a beszédbe, rögvest átlátszóvá
válsz?
Mindig is azt mondták; sokat beszélek. Én mégis azt éreztem, a lényeg ragadt bennem.
A dobogásról meséltem, de a szívről sose.
Aztán megesett.
Rácsok közé kerültem.
Belefulladtam a szavak nélküli csöndbe, mely éppoly mérgező, mint az aranyhal nélküli tó.
Hullik a hajam.
Én színész vagyok az utcán, és gyermek a színházban.
A színházban egy darázs harapásnyi ideig elfolyik a maszk, utána hiába kapkod két kezem,
arcon csap ki vagyok én az álarc alatt, mi a darab végén még durvábban, jégként fagy vissza.
Egyre keményebb jégvágót kell magamba döfnöm, hogy az arcom alá kövült beton tenger
felrepedjen.
Egy színész vagyok, ki színészkedik emberek közt, szája szélén félmosoly bujkál, miközben
igazi mosolya nem csak hogy bujkál, de már meg is halt.
Az erőltetett mosolyok, mint körkérdések pattognak, cikázva leselkedve, ki, mikor ereszti
ráncait visszahullani a közönybe.
Én valahogy befelé örülök.
Egy hosszú, szeptember végi mosoly, mely odaadó biccentéssel dől meg a napsugarakat törő
ősz előtt, mindennél többet ad. Egy nézés, egy mosoly, de nem olyan ócska, kibukó inger,
hanem egy egészen a rozsdás szív kamráiból andalgó méz, mely kicsorog az idő szalvétáján,
s küzdve a borzongató elmúlással, megreked az időben.
Ez a mosolyom.
Az én barack mosolyom.
Hullik a hajam.
Egy levegőben fuldokló komp vagyok, mely a vízbe vágyik, de az emberek felrántották, azt
hitték így lesz neki a legjobb, a kompot ellenben nem kérdezték meg, így az válaszképp
megrekedt két part közt. Se nem a víz, se nem a levegő, Szkülla és Kharübdisz között
légtáncol a komp, a zsinór ajjaj, reccs, elszakad, hopp, zuhanás, sphh, csobbanás.
Most jöttem rá, a vízben sem érzem jól magam.
Hullik a hajam.
Szomjazom.
Szomjazom a vizet, amit nem szeretek, amitől sikamlós hártyák dundorodnak torkom
medencéjén, megsebezve, s vérbe fürösztve azt.
Köpöm föl a vért.
Csuklóm becsúszik a torkomba, alig fér be, fogaim meglátszanak papír bőrömön. Számba
erőszakolt ujjbegyeim félénken merítkeznek az aszalós, forró források fiaiként kibuggyanó
fekete cseppekbe, hogy nemsokára, már a börtön sehonnai tömbjeire marják a vérem.
A falon ömlik a vér.
Én folyok rajta.
Mégiscsak megmaradok.
Hullik a hajam.
Szavak. Születés. Színház.
Komp. Élet. Mosoly.
Némaság. Halál. Vér.
Őrültnek hisztek, mi?
Hát higgyetek! Ám egy valamit még elmondok, ezután ítéljetek.
Nem tudom hogyan kerültem rácsok mögé. Fellélegeztem anyám méhéből, jöttek az első
szavak, kacsintások, ölelések, az első felhőből kikandikáló szivárvány, az ötforintos cukorka
papírjának olcsó csörgése, az első nevetés, mert láttad, a többiek hahotáznak vicceden, és ez
jobb volt, mint maga a vicc.
De egyszer eltűnt a mosoly, a nevetés, az ölelés. A vicc maradt, bár már nem volt vicces.
Öröm nélkül komp lettem, kapkodtam a levegőt, harcoltam a víz centrumával, hogy
visszajussak az egyik partra, már nem tudtam melyiken voltam boldog, de csak újra
meggyógyulok valamelyik sziget szirtjein, csak van szivárvány, cukorka csörgés, nevetés
valahol.
De bárhogy néztem fel, a színek kifakultak, bárhogy ráztam a cukros papírt, nem repített
visszafelé, bárhogy magyaráztam, nem nevetett senki.
Csak a barack mosolyom maradt.
Egy halvány, belső mosoly, mellyel a lelkeket lesem.
Tán van olyan furcsa, mint én.
Tán te olyan furcsa vagy, mint én.
Szép szilva mosolyod van.
Hullik a hajam.
A börtön. A börtön teszi. A rácsok.
A hely, ahova bepaszíroztak, egy szavam sem lehetett, nem is vettem észre, hogy itt
teremtem, de azóta küzdök, hogy ez mind értelmet nyerjen.
Nem nyert.
Nem talált, de süllyedt.
A komp elsüllyedt a habok közt, nem küzd már tovább.
A boldog szigetek szomorúan nézték.
Hullik a hajam.
Álmomban két darázs voltam.
Egy boldog, egy szomorú.
Egy mosolygós, egy fakó.
Egy vicces, egy néma.
Álmomban két darázs voltam, és az egyik felfalta a másikat.
A boldogat felfalta a szomorú, a mosolygósat a fakó, a vicceset a néma.
Az emberek fejében már csak így maradok meg.
Az éhes darázsként. A gonosz darázsként.
Azon darázsként, aki minden lehetett volna, de semmi sem lett. Csak egy fullánk.
Tényleg egy fullánk lettem volna?
Szerintem nem. Szerintük igen.
De bármit teszek, nem kerülnek közelebb hozzám, a valóságomhoz.
Nem segít az, hogy a falon ömlik a vérem, hogy én próbáltam kiteregetni kártyákon a lelkem,
mondom, a vérem kínáltam, a legbensőbb dolgot, hogy megértsenek. Nem sikerült.
Itták a vérem, és mintha másét itták volna.
Most értettem meg; két életet élek.
Egyet magammal, ez az első darázs, és egyet mások fejében, ez a második darázs.
De csak az egyik marad életben.
Mert a vért a falon elmossa az eső, a kompot lehúzza az örvény, a barack megromlik.
Csak a kukac sajnálja igazán otthonát, a romlott barackot, amit az emberek mérgesen dobnak
a kukába. Sajnáltam a barackot, az életem, hogy csak én látom magam, mint kukac a
barackot, és emberek sietve kosaraznak ki, sietve mondanak véleményt.
De nincs mit tenni, kosárból, kukába potyogó életem egy ponton megszűnik, az első darázs
leeseik, a második száját nyalva csámcsog rajta.
Mi marad belőlem?
A darázs mások fejében.
A második.
Álmomban két darázs voltam.
Az elsőre nem emlékszik senki.
Hullik a hajam.
Tócsába gyűlik.
Mosolyomat felidézni csak bizonyos darazsak képesek.
Author: Sisa Richárd
Az ég leszakad, kilöknek. Körülötted zsongás, nem érted, még nem. Mindenki siet, rohan. Néha köszönnek, lepacsiznak, futva biccentenek, árkon-bokron ugrálva mennek, haladnak valahova. Legalábbis szerintük valahova. Még nem érted. Befelé fordulva utánzod őket. Összehúzod kabátod, magadat, arcot le, lábat előre, egymás után, szép sorban. Itt befordulsz, ott ki, amott jobbra, lefelé balra. De egyszer csak megállsz. Nézed a hömpölygő, méhkaptárba tartó darazsakat, akik nyugodtan fejvesztve, erőltetetten menetelnek. Viszik őket. Nem is tudnak róla. A többiek sodornak téged. Menj a dolgodra, ügyelj, ne légy más, szedd a lábad, nehogy lemaradj, ne tűnj ki, ne szólalj fel, ne légy bizonytalan. Ne vesztegesd idődet, ne akard megváltani a világot, nem vagy más, olvadj be, nézz előre! De mindenkinek más az előre. Mindenki maga tanul meg járni, akkor miért lépkednél úgy, mint mások, minek sietnél? Állj meg. Ha megállsz, tán megérted.
