Szivarfák árnyán szunnyad a fény,
aranyló porban csillan a mély.
Két szív, mint sodródó őszi levél,
megállt a szélben, egymáshoz ér.
A nap perzsel, de itt nem éget,
csak simogatja a csupasz létet.
A homokban rajzolt vonalak,
összefutnak, mint titkos szavak.
Hogyan leltünk egymás szívére,
hány út futott a semmi szélére?
És most, hogy itt vagy, minden egyszerű:
sziget vagy nekem, csendes, gyönyörű.
Nem béklyóz tovább régi átkom,
mert benned él a megtalált álmom.
A szivarfák lombja, mint hűvös sátor,
őrzi csókod, melyben a fény átkarol.
Most hallgatunk – a tenger zenél,
két árnyék összeolvad, nem beszél.
Csak lélegzünk, és minden mozdulat,
egy örök pillanat a szivarfák alatt.
Megjelent az Irodalmi Rádió Nárciszok nyelvén antológiájában 2026 májusában.
Férfi vers kategória III. helyezett.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
