Az első ügy – A kislány

Ott állt az út mentén. Amikor a nő arra ment kocsijával, a kislány mosolyogva integetett neki, sugárzott róla a gyermeki jóság. Pedig a nő már rég nem hitt a gyermeki jóságban. Kamaszokat tanított, és több rosszat tapasztalt, mint jót. A gyerekek gonoszak. Legalábbis a többségük. Így érezte. És tapasztalta. Látta a játszótereken, az iskolaudvaron, ahol tanított. Számos irodalmi példát gyűjtött, hogy szembesítse velük a tinédzsereket. Azt próbálta kitalálni, hogyan tudná úgy tanítani az irodalmat, hogy ne „csak” azt tanítsa, hanem a mögötte, benne rejlő bölcsességet, magát a tanítást, a gondolkodást, a ráébredést. De a fiatalok nem voltak rá kíváncsiak. Jó, ha A Pál-utcai fiúkig eljutottak. Nem volt hatékony, amit csinált. Majd jó sok átforgolódott éjszaka után döntött: változtat a munkáján. Nem amiatt képezte át magát, mert nem lett volna kitartása – ellenkezőleg! Nagyon is kitartóan tanulta új hivatását, éppen azért, mert segíteni akart. Így került be egy olyan világba, ahol szintén kamaszokkal foglalkozhat: a rendőrség ifjúsági bűnmegelőzési csapatába, hamarosan nyomozóként.

Azt a kislányt is úgy vette észre, hogy abba a faluba egy nyitott ügye miatt járkált. Eltűnt egy kislány, egy évvel ezelőtt.

Először talán fel sem fogta, min akadt meg a szeme. Csak annyit érzett, hogy amikor a kanyar után feltűnik a falu, lát valakit, akit előzőleg is ott látott – ugyanúgy, ugyanott, de igazából csak most vette észre. Egy kislány. Áll, felemeli a kezét, int egyet, mosolyog. Úgy, mintha biztos lenne benne, hogy észre fogják venni. Úgy, mint aki tudja, hogy a nő jönni fog. Ez a nő.

A harmadik alkalom után már várta, hogy meglássa. Visszaintett. A negyediknél lassított. Az ötödiknél arra gondolt, hogy ez ostobaság. Csak egy gyerek. Olyan 10-12 éves. Mégis volt benne valami zavarba ejtő. Nem csupán az, hogy mindig ott van – pedig ő nem is ugyanabban az időpontban ment. Nem is a mosoly, vagy a mozdulat. Hanem az, hogy olyan volt minden alkalommal, mint először – bár akkor még meg sem figyelte igazán. Ugyanaz a ruha: virágos, térdig érő, mindegy, milyen idő volt. Ugyanaz a testtartás, nyugalom. Nem játszott, nem szerepelt, nem volt vele soha senki. És nem tűnt úgy, mintha akarna valamit. Csak ott volt.

Az ügy, amely miatt a faluba járt, papíron egyszerű volt. Neki az első. Egy eltűnt gyerek, tíz éves kislány. Kevés adat, sok feltételezés. A dossziéban két fénykép, egyiken a kislány egyedül: nagy, barna szemek, hosszú haj, félrebillenő fej, mosoly nélkül. A másikon a szülei között. Azon sem mosolygott, csak a szülők, egymásra. Sokszor nézte azt a képet. Már nem hitte, hogy közelebb viszi a megoldáshoz, inkább azért nézte, mert valami nem illett össze benne.

Hatodik alkalommal megállt. Nem tervezte, de a lába már a féken volt, mielőtt végiggondolta volna. Az autó megállt az út szélén, por szállt fel. Csak előre nézett. Kikapcsolta az övet, megállt a mozdulat, majd visszacsatolta. „Miért csinálod ezt?” – kérdezte maga elé mormolva. A por leülepedett, a kislány meg már ott állt mellette. A nő szinte megijedt. A lány közelről sem volt más. Ugyanaz a ruha. Tiszta, nem új, csak… olyan használatlan. A haja sima, mintha nem érné az enyhe szellő, pedig a fák levelei rezegtek egy kicsit. A szeme mély.

– Szia – mondta a nő. A kislány bólintott. A mosoly nem tűnt el, csak halványabb lett.

– Egyedül vagy? – kérdezte a nyomozó. A kislány csak nézte. Aztán megszólalt.

– Késtél – mondat alig hallhatóan, de ez a suttogás szinte számonkérés volt. A nő zavarában elnevette magát. Reflexből. Így szokta a feszültséget is elütni a kihallgatásokon, vagy régebben, az iskolában.

– Nem beszéltünk meg semmilyen időpontot – mondta, bár érezte, hogy a lány biztosan nem ezt várja tőle. Vár-e valamit? A kislány nem válaszolt, csak nézte.

A nő ekkor vette észre, hogy nincs por a cipőjén.

*

 

Másnap ismét megállt. Meg azután is. A kollégáinak magyarázkodott, amikor megkérdezték, miért jár mindig abba a faluba. A helyieket próbálja meg jobban megismerni. Ez egy kicsit igaz is volt – de csak egyetlen helyire vonatkozott. Azt nem kell tudniuk. Egyelőre. Azt mondogatta, hogy fontos a jelenlét. Ki kell alakulnia a bizalomnak az ő irányába. És ez is mind igaz volt – csupán nem mondott el mindent.

A kislány mindig ott volt. Egyszer esett az eső, mielőtt elindult. Sáros volt az út, amikor odaért, még csepegett a fákról a víz. A levegő párás volt. A kislány ott állt, a ruhája száraz volt.

– Most jöttél ki? Nem fázol? – kérdezte tőle a nő.

– Nem maradok sokáig – suttogta sejtelmesen a kislány.

– Hol laksz?

A kislány a falu felé intett, de nem egy konkrét irányba, nem egy ház felé. Csak úgy általánosan. Mintha az az egész hely lenne a válasz. A nyomozó elővette a telefonját.

– Csinálhatok egy képet? – kérdezte óvatosan, de barátságosan. A lány alig észrevehetően vállat vont. A nő fotózott. A képen az út volt, a fák, a még mindig szürke ég. A kislány nem. „Ez hülyeség. Mit ronthattam el?” – dünnyögte maga elé.

– Ők nem figyelnek – mondta a kislány.

– Kik? – kérdezte meglepődve. De a lány nem válaszolt.

 

*

 

A nyomozónő aznap este újra elővette az eltűnt gyerek aktáját. A fényképek ugyanazok voltak. Semmi mosoly. Bár a kislány haja rövidebbnek tűnt. Furcsa érzés. A ruha nem látszott rendesen. A dátum egy évvel korábbi volt. Az utolsó ismert hely, ahol látták: a falu határa. Az út melletti rész. Sokáig nézte a két képet.

Másnap korábban indult, mint eddig bármikor. A kislány már ott volt.

– Vártál? – kérdezte az asszony.

– Mindig itt vagyok – mondta a kislány. Több volt ez, mint kijelentés. Inkább tény. A nő közelebb lépett.

– Tudsz valamit? – megmutatta a képet, amelyen az eltűnt lány volt. A kislány nézte, rezzenéstelen arccal, majd előrelépett és megfogta a nő kezét. Hideg volt. A nő megmerevedett.

– Gyere – mondta a kislány, most is suttogva, mégis felszólítás volt ez. Nem rángatta, nem erőltette, csak mondta. A nő elindult vele. Az autó ottmaradt. Az út is, a fák is, a falu zaja elhalt, elég hirtelen, mint amikor a távirányítón megnyomják a „mute” gombot. Aztán más fák közé kerültek, sűrűsödött, erdőszerűvé vált, puha talajjal. A nő nem emlékezett, mikor hagyták el az utat.

– Hová megyünk? – kérdezte.

– Nem messzire – mondta a lány. A nyomozó érezte, hogy vissza kellene fordulnia. Most követi el a nagy hibát. Ezt nem így kellene, nem így szokás csinálni. Vannak szabályok. Hívnia kellene valakit… de csak ő van. Nem fordult vissza. Egy tisztásra értek. Kicsi tisztás, inkább csak ritkábban álltak a fák. A föld egy helyen fel volt túrva, de régi nyom volt, már majdnem visszarendeződött a talaj.

A kislány megállt. Elengedte a nő kezét.

– Itt – suttogta. A nő körbenézett. Nem látott semmi szokatlant, csak fákat, bokrokat – meg a földhalmocskát – de azt éppen nem akarta látni. Csend volt.

– Mi van itt? – kérdezte. De válasz nem jött. Ekkor visszanézett. Csakhogy a kislány már nem volt ott.

 

*

Két nap múlva a nyomozónő jelentést írt. Húzta az időt. Nem tudott semmit és nem értett semmit. Mégis tárgyilagosan írt. Pontos szavakkal. Egy helyszínt jelölt meg. Indoklásában az állt, hogy „alapos gyanú”, valamint „nevét elhallgatni akaró tanú”. A kislányt nem említette.

A feltárás gyorsan ment. A föld nem felejt. Az ügy lezárult – már voltak ujjlenyomatok, egyebek, így a tettest is megtalálták.

A dossziéba bekerült a végső jelentés. A fényképek mellé néhány másik. Ezeket nem tudta sokáig nézni.

*

Néhány hét után a nő újra arra ment. Nem tudta, hogy került oda, nem volt már dolga a faluban. Mégis. A kanyar után ösztönösen lassított. És akkor meglátta. A kislány ott állt az út mentén. Ugyanabban a ruhában, ugyanazzal a mozdulattal. Integetett. A nő keze megfeszült a kormányon. Nem állt meg. Lassan haladt tovább, és egy pillanatra odanézett. A kislány nem őt nézte, hanem az utat mögötte. Mintha valaki másnak az érkezését várná.