Kislányként a nyári szünet mintegy felét a vidéki nagyszüleimnél töltöttem. Egy régi házban éltek a falu szélén. A kert végén pedig már a mező terült el. Régen földművelésre használták, de a nyaralásaim idejére a vadvirágok vették át az uralmat. Ennek nagyon örültem, mert szerettem kint a szabadban, a zöldben játszadozni. Körülöttem pillangók repkedtek, bogarak zümmögtek, neszeztek és csiripeltek a madarak.
Napközben többnyire a papám vigyázott rám, közben a mama a házban az ebéddel szorgoskodott. Papa sokat mesélt az élővilágról, a növényekről és az állatokról.
Délutánonként immár hármasban, rendszerint behúzódtunk a hűvös szobába és tévét néztük. Egy alkalommal valamilyen romantikus filmet adtak, amiből akkoriban még nem sokat értettem. Papa el is bóbiskolt közben, de mamát nagyon érdekelte. Engem egy valami fogott meg igazán. Többször mutattak egy szép postaládát, melybe a leveleket helyezték el a ház előtt. Egyszerűen a földbe szúrt karón állt, mint egy szép, aprócska házikó. Nekem nagyon megtetszett, és napokig másról sem tudtam beszélni.
Nagyjából egy hétre rá, papával szokásosan a délelőttöt a mezőn töltöttük.
– Ide tettem, hiszen nagyon szeretsz itt lenni – mutatott előre papa.
Örömtelin sikkantottam egyet. Pár méterre tőlünk, a hajladozó virágok között ott állt egy gyönyörű szép postaláda. Cseppet sem úgy festett, mint a filmben. Hiszen papa valószínűleg azt a postaládát nem is látta. De amerikai stílusú volt és az én elképzeléseimet bőven felülmúlta. Amit papa készített, az valóban olyan volt, mint egy házikó. Fehér oldalakkal, piros tetővel. Boldogan megöleltem a papámat, még egy kicsit el is pityeredtem.
Aznap délután nem néztem tévét a nagyszüleimmel, hanem a másik szobában levelet körmöltem. Leírtam, hogy mennyire örülök a postaládának. Másnap reggel pedig beletettem az irományom a ládába, amikor papa éppen másfelé figyelt. Attól a naptól fogva rendszeresen írtam leveleket. Amikor ott nyaraltam szinte minden nap, de év közben, amikor meglátogattuk a szüleimmel közösen mamát és papát, akkor is bedobtam egy-egy levelet.
Nagyon szerettem írni, és nagyon szerettem azt is, amikor engem várt levél a postaládában. Gondosan formált betűkkel íródott, szépen fogalmazott kis üzenetek voltak ezek. Rövidebbek az enyémnél, de csupa szeretet és biztatás állt bennük.
Tíz éves lehettem, egy ideje már állt a postaláda, amikor mamával meggyes pitét sütöttünk. Mama mindenféle receptet fejből tudott, ám akkor elővette a féltve őrzött receptgyűjteményét, hogy megnézhessem. Sok-sok kézzel írt oldalt találtam, állítólag nagyon régi leírások is akadtak benne.
– Ezt én jegyeztem le – mutatta mama a meggyes pite receptjét.
Néztem egy ideig a betűket és közben ráébredtem a hasonlóságra a kapott levelek kézírásával. Talán korábban is gondoltam már, hogy a mamám válaszol nekem, de valahogy kisebb gyermekként félig-meddig még hittem a csodákban. Akkor azonban végképp szembesültem, hogy a kedves szavak a mamámtól származnak.
– Elkezdhetem kimagozni a meggyeket? – kérdeztem.
Nem akartam elárulni, hogy rájöttem a titokra. Bár nem tudtam, a mamám mit gondol pontosan, mennyire vagyok tisztában a kis turpissággal. Ám a felfedezésem cseppet sem rontott a levelezés varázsán.
Örömmel ecseteltem, milyen hamar elfogyott a finom és illatos meggyes pite. Minden egyes levélben jólesően vetettem papírra beszámolóimat a gondtalan nyári napokról. Megörökítettem azt is, amiket papa mesélt, és így én magam is jobban megjegyeztem az elhangzottakat.
Ahogy aztán kislányból nagylány lettem, kicsit veszítettem a gyermeki könnyedségből. Lelkesedésem a levelezés iránt nem múlt, ám az élet akadályaival nekem is meg kellett küzdenem. Finoman, nem mindenről részletekbe menően, de azért mamának mégis beszámoltam az engem foglalkoztató dolgokról. Például, hogy Bálint megcsókolt, de nem tudom, mi zajlik kettőnk között, vagy arról, hogy félek, nem vesznek fel a kiválasztott főiskolára.
Mama igyekezett mindenben támogatni. Ám egy idő után a levelei némileg szomorkásabbak lettek. Sokat aggódott papa miatt, aki egyre többet betegeskedett és végül már szinte teljesen a négy fal közé, a szobába szorult. De mamára is jótékonyan hatott az írás, többször biztosított róla, hogy így ki tudja adni az érzéseit.
Az évek múltak, papa meghalt, mama pedig egyedül maradt. Ő is megfáradt egy kissé, nehezebben járt, már nem nagyon ment ki a postaládához a mezőre. Csak együtt sétáltunk el oda nyaranta. Akkor mélyeket szippantottunk a levegőbe, és mindketten felidéztük a korábbi évek nyári emlékeit. A nosztalgia talán még szebbé tette a múltat, de az bizonyos, hogy kislánykorom elmúlt nyaraira kellemes visszagondolnom.
– Azt hiszem, újra kifestem – mutattam az egészen megkopott postaládára egy alkalommal. – Hogy újra hasonló legyen, mint amikor papa elkészítette.
A mama erre lágyan elmosolyodott. Végül mégsem festettem le, hiszen úgy ütött-kopottan is megvolt a maga bája. Sőt!
A mamám sokáig élt. Még ott volt a lagzinkon is, egészen erőre kapott. Sokat táncoltak Bálinttal, dicsekedett is, hogy amikor még fiatal lány volt, akkor bizony egész este végig ropta a bálokat.
Az idő azonban így is elérkezett, amikor mama is követte papát. Furcsa volt nélkülük a falusi ház. Meleg, nyári napon pakolgattunk a szüleimmel és Bálinttal. Nem tudtuk, hogy a sok holminak mi legyen a sorsa. Valamit ide tettünk, aztán oda. Ekkor bukkant anya egy színes szalaggal átkötözött jókora levélkupacra.
– Azokat én írtam – kiáltottam fel egyszerre örömtelin, egyszerre meghatódva.
Sok érzés kavargott bennem. Átvettem a leveleket anyukámtól, kimentem a házból és az udvaron magányosan nézegettem régen írt soraimat. Bár fájdalmasan hatott, egyben mégis jó érzésekkel töltött el ahogy felidéztem az emlékeket. Számtalan kis történetben, a sorok között ott rejtőzött a nyár, a derű. Később egyre több komolyság idéződött fel, de azt sem bántam, hiszen az is életemnek az a része volt, amiben szerepet játszottak a nagyszüleim.
Elmorzsoltam néhány könnycseppet, majd arcomat a nap felé fordítottam. Hagytam, hogy átjárjon a könnyed, nyári fuvallat. Elindultam a mező felé. Ekkor csatlakozott hozzám Bálint, akivel kézen fogva sétáltunk el a postaládáig. Az akkor még friss gyász ellenére azok a pillanatok ismét igazán idillikusak voltak. Nem szóltunk egymáshoz, csak hallgattuk a természet neszeit.
– Ha eladjátok a házat, a postaláda itt marad? – kérdezte Bálint.
Egyszerű eldöntendő kérdésnek tűnt, mégsem tudtam rá mit felelni. Mesélni kezdtem Bálintnak. Sok újdonságot nem mondhattam neki, de mégis jól esett beszélni a számomra fontos dolgokról. Hiszen az a postaláda nem csupán egy tárgy volt a szememben, hanem annál sokkalta több.
Miközben újabb és újabb emlékek elevenedtek fel, felnyitottam a ládát, amiből egy kis színes boríték pottyant ki. A férjemre pillantottam, figyeltem a tekintetét. Azt gondoltam, a romantikus énje jött elő és ő rejtett el egy levelet. Magához vont és átölelt, de bevallotta, hogy ilyesmi nem jutott az eszébe.
Viszont együtt, gyermeki lelkesedéssel bontottuk ki a borítékot rögtön ott a mezőn állva. Egy kislány ákombákom betűi szerepeltek a szintén színes papíroson. Évi, ahogy a nevét többször is leírta, talán még óvodás lehetett. Nem írt mondatokat, csak egy-egy szót. Ám kis rajzokat is készített a lap széleire és a csillogó kis matricákkal sem spórolt.
– Hűha – foglalta össze Bálint.
– Írok neki – határoztam el.
Nem azon a délutánon, de pár nap múlva megszületett az Évinek szóló levél. Akkor dobtam be a postaládába, amikor nagyjából egy hónap múlva már meg is vették a nagyszüleim házát. A kislányról nem tudtam meg, hogy ki lehet és vajon azóta rendszeresen kijár-e a postaládához. Vagy hogy egyáltalán eljutott-e hozzá, amit írtam.
De úgy éreztem, a házilag készített postaláda így is szép szerepet kapott. Sőt, talán még ma is ott áll a mezőn.
Megjelent Az én nyaram című kötetben 2025-ben
Author: Schleier Bettina
Az olvasást a Harry Potter köteteknek köszönhetően szerettem meg. Máig nagyon jó érzés visszagondolnom arra, hogy együtt nőttem fel a szereplőkkel. Ez a világ pedig már kiskoromban olyan inspirációt adott nekem, hogy elkezdtem történeteket kitalálni. Első próbálkozásaim jobbára fantasyk voltak. Később aztán ahogy egyre többféle műfajban olvastam, másfajta történeteket is írtam. Mostanra a romantikus, történelmi hátterű novellák és regények váltak a kedvenceimmé. Húszas éveim elejétől – immár jó tíz éve – kezdtem el „komolyabban” foglalkozni az írással. Jelentkeztem novellapályázatokra, amiknek köszönhetően több antológiában megjelentek történeteim. Számomra az írás kikapcsolódási forma, terápia, önismeret és egy olyan dolog, ami felszabadít és jó érzésekkel tölt el. Bízom benne, hogy akik olvassák a soraim, szintén átélhetnek valami hasonlót. Antológiákban megjelent novelláim: • Állóháború: Az igazi főnix • Szeretemváros: Magam felé vezetlek • Élni nélküle: Tiszta, fehér lap • S(z)ó, bors, paprika (Tél): Új ízek a konyhában • S(z)ó, bors, paprika (Nyár): Nyári emlékek illata • 100 mini történet: Papírember • Kedves: Családtörténet képekben • Erdei pad: Titkos hely a kis tisztáson • Az igaz szerelem (e-könyv): Begurult az életembe • Télvíz idején: Az új családtag • Lélekmenhely (e-könyv): Becky és a szomszéd srác
