Vak kocsis, hiába forgatod
imbolygó szekered ostorát.
Szívednek nem találsz csillagot –
tajtékos kátyúk poklain át.
Szent Bibliát emelj szemedhez,
lessél izzó krisztusi csodát,
tagadjál mindet, mi körülvesz –
jeges űr odafenn meg nem áld.
Keresd a fényt könyvtárak mélyén,
bújjad a fizika titkait,
sorsod árnyát nevezd nevén –
utadon tudósod sem segít.
Tekints forró ajkak tüzébe,
érints izzadt, könnyű kis kezet,
kín és mámor kavarog benne –
lázában önmagad nem leled.
Ködben az út, de menni muszáj,
verseim gyöngysora sem felel.
Mégis, hogy szívedre rátalálj –
valamit, Valakit hinni kell.
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.