Állok a limesen, itt, hol a Duna ködbe vész,
lassú tükrében az ég gondjai növelik terhem.
Fegyver a csípőmön, észre sem veszi már a kéz,
mintha a súlya kérdéseket szülne bennem.
Őrt állok – mondják –, de amit őrzök valójában: rend?
Földet? Határt? Vagy egy elmúlni készülő birodalmat?
Túlparton ködös erdő, benne csaták utáni csend,
hol a zaj néha elcsitul, és látom magam előtt a holtakat.
Mondta a császár is – és állítólag jól gondolta –,
hogy ami jön, az megy, s ami fáj, az időbe enyészik.
Mégis, ha fázom, a bölcsességét rám hiába osztotta,
a köhécselésemre hidegben csak a kórság tenyészik.
Nézem a vizet: hullámai viszik csendben a tegnapi híreket,
hogy akkor ugyanitt más állt, s szoborként tartotta helyem.
Most meg én állok itt, dermedten, őrizve a földet,
miért kell ügyelnem arra, mi rég nem vigyáz már rám sem?
Néha egy madár ül meg a lándzsa hegyén, mintha tréfát
űzne az őrséggel – és én hagyom, hadd tegye bátran.
Mert ha a rend egy tollnyi súlytól elveszíti árnyékát,
úgy csak név volt egy térképen, oly földön, mely gazdátlan.
Kelet felől jön a fény, és váltanak engem a társak,
én meg a sárban hagyom lábam nyomát, ami eltűnik.
Ennyi marad csak utánam: szolgálatom a császárnak,
és hitem, hogy a történetünk majd tovább íródik.
Megjelent a DunapART magazin oldalán.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
