Nem zászló a vállon, nem hangos szó,
nem egy út, ami könnyen járható,
hanem haza, amely ott kezdődik,
ahol a lelkünk csöndje érződik.
Ott van az utcában, ami még nem szép,
a megrepedt aszfalt, ami egy térkép,
ahol a csend ismer és visszanéz rád,
ahol becézett mindig édesanyád.
A konyha szagában vasárnap délben,
szavak, melyeket itt értenek versben,
nem hangzatos eskü és nem ígéret,
ahol majd utolér a népítélet.
Maradás, amikor könnyebb lenne menni,
a munka akkor is, ha nem tapsol senki.
Lehetőségek, melyekkel még élhetnénk,
felelősség azért, ami még a miénk.
Ez a föld nem tökéletes, sosem volt az,
de a története meséli mi igaz,
hibáival együtt tanított beszélni,
megszólít akkor is, ha most jobb hallgatni.
Ha szereted a hazád, óvod a veszélytől
nem az otthonod melegéből, kényelméből,
magasba emeled, amikor botladozik,
nem engeded el akkor sem, ha omladozik.
Mert a haza nem egy ékes dísz, nem jelszó,
otthon, amit tovább kell adni, nem végszó,
aki utánunk jön, és beleszületik,
büszke legyen a földre, hol eltemetik.
Megjelent a DunapART magazin oldalán.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
