A kövek alatt, a vízbe veszve,
egy konzervdoboz hallgatott.
Oldalán rozsda virágzott, mely
testébe vörös sebet fakasztott.
Eső kopogta az esti zsoltár
szavait, a horpadt fémen.
A nád között a szél térdelt hozzá,
mint pap a templom csöndjében.
Nem maradt más utánunk, csak
üres doboz és néma műanyag.
Kényelmesen félrenézünk, mert
nem csavarja orrunkat hullaszag.
Mégis, a moha lassan benőtte,
mintha megbocsátana.
Térképet rajzolt rá,
íme: az idő válasza.
Arra gondoltam: talán
a természet az utolsó szent,
ki még lehajol értünk, és
maradványaink közül kiment.
Megjelent a DunapART magazin oldalán.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.