Előszó
Vannak helyek, amelyekről azt hisszük, mindent elfelejtenek.
Pedig talán vannak dolgok, amelyekre még az idő sem képes.
Egy név a fa törzsén.
Egy régi ígéret.
Egy emlék, amely túl fájdalmas volt ahhoz, hogy megőrizzük.
De mi történik, ha valaki vagy valami emlékszik helyettünk?
I. fejezet – A név
Dani soha nem hitt a különös történetekben.
Szerette a csendes délutánokat, amikor egyedül sétálhatott az erdő szélén, távol a zajtól és az emberektől. Aznap is csak azért indult el, mert ki akarta szellőztetni a fejét.
Az erdő szélén azonban valami olyat vett észre, amit korábban még soha.
Egy hatalmas, öreg fa állt a fák között.
Dani biztos volt benne, hogy ezt a fát már látnia kellett volna.
Mégis úgy érezte, mintha most találkozna vele először.
Közelebb lépett.
A törzsét vastag, mély repedések borították. Az egyik repedés mellett furcsa betűket vett észre.
Nevek voltak.
Sok név.
Dani végigsimított a kezével a kérges törzsön.
Az egyik névnél megállt.
Dani.
A fiú elmosolyodott.
– Valaki biztosan szórakozik velem.
De amikor a név alá nézett, eltűnt a mosoly az arcáról.
Ott egy dátum szerepelt.
2027. január 25.
Dani percekig csak nézte.
Nem értette.
Miért lenne az ő neve egy fán?
És miért éppen ez a dátum?
A telefonjára pillantott.
A dátum még messze volt.
Vagy legalábbis annak tűnt.
Dani hátralépett a fától.
– Ez nem lehet véletlen.
Még egyszer megnézte a nevet.
Aztán elindult hazafelé.
De mielőtt eltűnt volna az ösvény kanyarjában, visszanézett.
A fa ugyanott állt.
Mozdulatlanul.
Mintha egész idő alatt csak őt figyelte volna.
És Dani ekkor még nem tudta, hogy másnap vissza fog menni.
Mert a dátum megváltozik.
II. fejezet – A változó dátum
Másnap Dani egész nap nem tudott másra gondolni.
A név.
A dátum.
És az a furcsa érzés, hogy a fa valamiért őt választotta.
Délután már nem bírta tovább. Visszament az erdőbe.
Az öreg fa ugyanott állt.
Dani közelebb lépett.
– Na, lássuk…
Megkereste a saját nevét.
Dani.
Alatta azonban már nem ugyanaz a dátum szerepelt.
Dani szíve kihagyott egy ütemet.
A tegnapi dátum helyén most ez állt:
2027. január 24.
– Ez nem lehet… – suttogta.
Tegnap még január 25. volt.
Dani elővette a telefonját, és lefényképezte a törzset.
A fényképen azonban valami egészen más jelent meg.
A saját neve alatt nem dátum volt.
Hanem egy mondat:
„Már emlékszel?”
Dani hátralépett.
A fénykép eltűnt a telefonjáról.
A fa törzse pedig halkan megroppant.
Mintha valaki belülről kopogtatott volna.
Dani nem mert megmozdulni.
Aztán újabb hangot hallott.
Egy halk, remegő hangot.
– Dani…
A fiú körbenézett.
Senki sem volt az erdőben.
– Ki az?
Csend.
Majd a fa mögül egy régi, megsárgult fénykép csúszott ki a földre.
Dani lassan lehajolt érte.
A képen egy kisfiú állt ugyanennél a fánál.
A fiú arcát azonban Dani nem látta tisztán.
A kép hátulján egyetlen mondat állt:
„Ezt az emléket neked kell visszahoznod.”
Dani ekkor már biztos volt benne:
A fa nem a jövőt mutatta.
Hanem emlékezett valamire, amit Dani elfelejtett.
III. fejezet – Az emlék
Dani még mindig a fényképet tartotta a kezében.
Újra és újra megnézte.
A kisfiú ott állt a fa előtt, a kezében egy apró, piros játékautóval. A háttérben ugyanaz az ösvény húzódott, amelyen Dani az előző nap érkezett.
De valami nem stimmelt.
A fénykép sarkában egy dátum látszott.
2016. január 25.
Dani megdermedt.
– Tíz évvel ezelőtt…
Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába.
Mintha már járt volna itt.
Mintha ismerné az ösvényt.
Mintha emlékezne a fára.
De az emlék nem akart előjönni.
Dani lehunyta a szemét.
És akkor meglátott valamit.
Egy kisfiút.
A fánál állt.
Sírt.
Egy másik fiú pedig mellette térdelt.
– Ne félj! – mondta neki. – Holnap visszajövök.
Dani kinyitotta a szemét.
A látomás eltűnt.
– Ki volt az?
A fa törzse ekkor újra megroppant.
Dani odanézett.
A saját neve alatt a dátum ismét megváltozott.
2027. január 23.
A fiú hátrált egy lépést.
– Miért egyre korábbi?
A fa alatt ekkor újabb betűk jelentek meg.
Lassan, mintha láthatatlan kéz karcolná őket a kéregbe:
„Mert egyre közelebb vagy.”
Dani nem értette.
– Mihez?
Néhány másodpercig semmi sem történt.
Aztán megjelent még egy mondat:
„Ahhoz, amit megígértél.”
Dani kezében megremegett a fénykép.
És ekkor eszébe jutott a kisfiú arca.
Nem volt idegen.
Ő volt az.
De akkor ki volt a másik fiú?
Dani újra a fényképre nézett.
Most már tisztán látta.
A háttérben, a fa mögött egy másik alak állt.
Egy fiú.
És a kezében ugyanaz a piros játékautó volt.
Dani lassan megfordította a fényképet.
A hátulján új mondat jelent meg:
„Holnap találkozni fogsz vele.”
IV. fejezet – A fiú a fényképen
Dani sokáig csak állt a fa előtt.
A fényképet olyan erősen szorította, hogy az ujjai elfehéredtek.
„Holnap találkozni fogsz vele.”
De kivel?
És miért érezte úgy, hogy már ismeri?
Dani újra a fényképre nézett.
A kisfiú a fa előtt állt. Mellette ott volt a másik fiú, akinek az arca most már egyre tisztábban látszott.
Dani szeme elkerekedett.
– Nem…
A fiú arca ismerős volt.
Nagyon ismerős.
Dani lassan leült a fa tövébe, és megpróbált visszaemlékezni.
Aztán eszébe jutott egy régi történet, amit az édesanyja sokszor mesélt neki.
Egy kisfiúról, aki tíz évvel ezelőtt eltűnt.
Dani akkor még csak hétéves volt.
Az anyukája azt mondta, hogy a kisfiú egy napon eltűnt az erdőben, és soha többé nem találták meg.
Dani mindig azt hitte, csak egy régi történet.
Most azonban remegő kézzel újra megnézte a fényképet.
A másik fiú pontosan úgy nézett ki, mint az a fénykép, amelyet egyszer gyerekkorában látott.
– Te voltál az…
A fa törzse megreccsent.
Dani felnézett.
A saját neve alatt a dátum ismét megváltozott.
2027. január 22.
A fiú ekkor megértette.
A dátum nem azt jelentette, hogy valami vele fog történni.
Hanem azt, hogy eddig van ideje megtalálni a fiút.
Dani felállt.
– De ha ő eltűnt tíz éve… akkor hogyan találkozhatok vele holnap?
A fa nem válaszolt.
Csak egyetlen új szó jelent meg a törzsön:
„Várd meg.”
Dani még egyszer a fényképre nézett.
És ekkor a fiú arca mintha megmozdult volna.
A képen lévő fiú lassan elmosolyodott.
Dani hátrált egy lépést.
A fénykép kiesett a kezéből.
Amikor újra felvette, a fiú már nem a fényképet nézte.
Hanem őt.
És a kép hátulján új mondat jelent meg:
„Holnap ne késs el.”
V. fejezet – A régi ígéret
Dani egész éjjel nem tudott aludni.
A fényképet az ágya mellett tartotta, de akárhányszor ránézett, ugyanazt látta: a két kisfiút a fa előtt.
És azt a furcsa, ismerős mosolyt.
Reggel alig várta, hogy újra elinduljon az erdőbe.
Amikor odaért, még világos volt.
A fa ugyanúgy állt, mint mindig.
Dani odalépett hozzá.
A saját neve alatt már csak egyetlen dátum szerepelt:
2027. január 21.
– Tegnap még huszonkettedike volt…
A fiú körülnézett.
– Hol van?
Semmi válasz.
Dani leült a fa tövébe, és lehunyta a szemét.
Próbált emlékezni.
A kisfiúra.
A piros játékautóra.
A parkra.
Aztán hirtelen bevillant valami.
Egy régi nyári délután.
Dani hétéves volt.
Ugyanennél a fánál állt.
Mellette ott volt egy másik fiú.
Nevettek.
A fiú kezében egy piros játékautó volt.
– Megígéred, hogy holnap is eljössz? – kérdezte.
Dani bólintott.
– Megígérem.
– Akkor itt találkozunk.
A kép hirtelen eltűnt.
Dani felkapta a fejét.
– Én emlékszem…
A fiú szíve összeszorult.
Nem most találkozott először ezzel a fával.
És nem most találkozott először azzal a fiúval.
Ő már ismerte.
Csak elfelejtette.
Dani felállt, és a fához lépett.
A törzsön új szavak jelentek meg:
„Te hagytad itt.”
Dani megdermedt.
– Mit?
A következő mondat lassan rajzolódott ki:
„Nem ő tűnt el.”
Dani lélegzete elakadt.
A fa utolsó szavai már alig voltak láthatók:
„Te felejtettél el emlékezni.”
Ekkor Dani háta mögött ág reccsent.
Dani lassan megfordult.
Az ösvény végén egy alak állt.
Egy fiú.
Pontosan úgy nézett ki, mint a fényképen.
A kezében pedig ott volt a piros játékautó.
Dani egyetlen szót tudott kimondani:
– Te…
A fiú elmosolyodott.
– Végre emlékszel rám.
VI. fejezet – Január 25.
Dani nem mozdult.
A fiú az ösvény végén állt, pontosan úgy, ahogy a fényképen.
Ugyanaz a tekintet.
Ugyanaz a halvány mosoly.
És a kezében ugyanaz a piros játékautó.
– Ki vagy te? – kérdezte Dani.
A fiú közelebb lépett.
– Azt hittem, ezt már tudod.
Dani megrázta a fejét.
– Tíz éve eltűntél.
– Nem tűntem el.
– Akkor hol voltál?
A fiú a fára nézett.
– Itt.
Dani értetlenül nézte.
– Ez lehetetlen.
– Neked igen.
A fiú a fa törzsére mutatott.
Dani odalépett.
A saját neve alatt már nem volt dátum.
Csak egyetlen mondat:
„2027. január 25.”
– Ez a nap… – suttogta Dani.
– Igen – válaszolta a fiú. – Az a nap, amikor először találkoztunk.
Dani hirtelen megértett valamit.
– De most 2026 van.
A fiú bólintott.
– Ezért van még időd.
– Mire?
A fiú a kezébe adta a piros játékautót.
Dani megfogta.
Abban a pillanatban újabb emlék tört rá.
Két kisfiú futott az erdőben.
Nevettek.
Aztán az egyikük megállt.
– Holnap is találkozunk?
– Persze.
– Akkor megígéred?
– Megígérem.
A következő pillanatban azonban minden elsötétült.
Dani kinyitotta a szemét.
Könnyes volt az arca.
– Mi történt azon a napon?
A fiú sokáig hallgatott.
– Te elmentél.
– Hova?
– Haza.
– És te?
A fiú elmosolyodott.
– Én itt maradtam.
Dani értetlenül nézett rá.
A fiú ekkor közelebb hajolt hozzá.
– De január 25-én vissza kell jönnöd.
– Miért?
A fiú tekintete komollyá vált.
– Mert akkor végre eldöntheted, hogy megváltoztatod-e azt, ami már egyszer megtörtént.
A fa törzse megreccsent.
A dátum eltűnt.
Helyette csak egyetlen szó jelent meg:
„Emlékezz.”
VII. fejezet – A fa titka
Dani még mindig a piros játékautót nézte.
Valami furcsán ismerős volt benne. A karcolás az oldalán, a lekopott festék a tetején – mindent látott már valahol.
A fiú közben a fához lépett.
– Tudod, miért emlékszik ez a fa? – kérdezte.
Dani megrázta a fejét.
– Nem.
– Mert mindenki hagy itt valamit.
– Mit?
– Egy emléket.
A fiú végigsimított a törzsön.
– Amikor valaki igazán fontos dolgot mond ki ennél a fánál, a fa megőrzi. Nem a szavakat. Az érzést.
Dani a törzsre nézett.
Hirtelen rengeteg név és dátum jelent meg előtte.
Olyanok, amelyeket korábban nem látott.
– És az én nevem?
– A te emlékedet is őrzi.
– Akkor miért felejtettem el?
A fiú lehajtotta a fejét.
– Mert akkor túl fájdalmas volt emlékezni.
Dani szíve összeszorult.
– Mi történt?
A fiú nem válaszolt.
Ehelyett a fa törzsére mutatott.
Dani neve alatt újabb mondat jelent meg:
„Január 25-én őt választottad.”
– Kit?
A fiú Dani szemébe nézett.
– Engem.
Dani hátralépett.
– De miért kellett választanom?
A fiú elmosolyodott, de most szomorú volt a mosolya.
– Mert azon a napon csak egyikünk mehetett haza.
Dani kezéből kiesett a piros játékautó.
– Nem…
Az emlékek újra feltörtek.
A két kisfiú a fa mellett.
Az erős szél.
A közelben egy megáradt patak.
Dani sírva kiabál:
– Menj! Én majd megvárlak!
A másik fiú megrázza a fejét.
– Megígérted, hogy együtt megyünk haza!
Aztán egy pillanatnyi csend.
Dani pedig meghozza a döntését.
A fiú ekkor közelebb lépett.
– Most már érted, miért kell január 25-én visszajönnöd?
Dani lassan bólintott.
– Mert most már nem akarom elfelejteni.
A fiú szemében könny csillant.
– Akkor talán most már megváltoztathatod.
A fa törzsén ekkor eltűnt minden név.
Csak egyetlen dátum maradt:
2027. január 25.
Alatta pedig megjelent az utolsó mondat:
„A második esély mindig annak jár, aki emlékezni mer.”
VIII. fejezet – Az utolsó emlék
Dani még mindig a fa előtt állt.
A dátum mozdulatlanul ragyogott a törzsön:
2027. január 25.
– Mi fog történni azon a napon? – kérdezte.
A fiú nem válaszolt azonnal.
– Nem tudom – mondta végül. – Csak azt tudom, hogy akkor minden eldől.
– És te? Mi lesz veled?
A fiú elmosolyodott.
– Ha jól döntesz, talán többé nem kell itt maradnom.
Dani lenézett a kezében tartott játékautóra.
– Akkor mit kell tennem?
– Ugyanazt, amit tíz évvel ezelőtt.
Dani összeráncolta a homlokát.
– De akkor én elrontottam.
– Nem – felelte a fiú. – Akkor csak egy gyerek voltál.
A fa hirtelen megremegett.
A törzsön újabb kép rajzolódott ki.
Dani látta a régi napot.
Látta a két kisfiút.
Látta a patakot.
És most már azt is látta, amit akkor nem vett észre.
A fiú nem azért maradt ott, mert Dani elhagyta.
Hanem azért, mert visszament érte.
Dani szeme megtelt könnyel.
– Te végig vártál rám?
A fiú bólintott.
– Megígérted.
Dani közelebb lépett.
– És ha január 25-én sikerül?
– Akkor emlékezni fogsz mindenre.
– És te?
A fiú mosolya most már teljesen békés volt.
– Akkor végre hazamehetek.
A következő pillanatban a fiú alakja halványodni kezdett.
– Várj!
Dani utána nyúlt.
– Még nem mondtad meg a neved!
A fiú megállt.
Elmosolyodott.
– Dehogynem.
Dani értetlenül nézett rá.
A fiú a fa törzsére mutatott.
Dani odalépett.
A saját neve alatt most egy másik név jelent meg.
Márk.
Dani szíve összeszorult.
Hirtelen minden eszébe jutott.
A legjobb barátja.
A fiú, akivel gyerekként minden nap együtt játszott.
Aki egy napon eltűnt.
És akinek a nevét Dani évek óta hiába próbálta felidézni.
Dani térdre rogyott a fa előtt.
– Márk…
A szél végigsöpört az erdőn.
A fiú eltűnt.
A fa pedig csendben maradt.
Csak egyetlen mondat maradt a törzsén:
„Január 25-én gyere vissza. Most már együtt megyünk haza.”
Utószó
Talán nem minden múltbeli dolgot azért felejtünk el, mert nem volt fontos.
Néha éppen azért felejtünk, mert túl fontos volt.
És talán a második esély nem azt jelenti, hogy megváltoztathatjuk a múltat.
Hanem azt, hogy végre emlékezhetünk rá úgy, ahogy igazán történt.
Author: Kaplonyi Dániel Attila
Kaplonyi Dániel Attila vagyok, az Irodalmi Rádió fiatal szerzője. 2009 januárjában születtem. Az írás számomra egy olyan világ, ahol a gondolatokból történetek, az érzésekből pedig szavak születhetnek. Mindig is érdekelt, hogyan lehet néhány mondattal egy teljes világot teremteni, és hogyan lehet egy történeten keresztül olyan érzéseket átadni, amelyeket a hétköznapokban talán nehéz lenne kimondani. Első novellámat 2026 szeptemberében írtam meg. Egy egyszerű ötletből indult, amelyből végül egy teljes történet született. Az írás élménye és az első visszajelzések arra ösztönöztek, hogy folytassam, és újabb történeteket, verseket vessek papírra. Leginkább a misztikus, érzelmes és elgondolkodtató történetek állnak közel hozzám. Szeretem az álmok, a rejtélyek, az emberi kapcsolatok és a képzelet világát, valamint azokat a történeteket, amelyekben a valóság és a fantázia határa összemosódik. Fiatal szerzőként még az írói utam elején járok, de szeretném megtalálni és folyamatosan fejleszteni a saját hangomat. Célom, hogy olyan történeteket írjak, amelyek nem érnek véget az utolsó mondattal, hanem tovább élnek az olvasó gondolataiban. Hiszem, hogy egy történet akkor válik igazán értékessé, amikor az olvasó talál benne valamit, ami hozzá is szól. Egy érzést, egy gondolatot, egy emléket vagy akár egy kérdést. Talán még csak az első oldalaknál járok, de már tudom, hogy szeretném tovább írni a saját...
