Ősz nagyanyó kopogtat

Ősz nagyanyó kopogtat,

hallatára a fákról hullni kezd a dió.

A nyár gyermeke, dédapja a tél.

Látogatóba, mint minden évben, most is

vörös, barna, sárgászöld levelekkel

megtöltött bőrönddel kertünkbe visszatér.

 

Előfutáraként

inasa, mint potyautas vándorkrónikás,

levél csónakázik a szélben,

s kócos krizantémok borzas közepében

millió sárga riadt kis sikoly

száll a megszelídült őszi nap fényében…

 

Kötényt köt ködből,

áttetsző fehéret, kezével teknőben dagaszt,

fölötte dúdol egy régi dallamot,

mit sem a gondtalan tavasz bohó vágya,

sem a tarló fölött ott vonuló nyár

forrón izzó szerelme meg nem hallgatott.

 

Nem alszik el a vágy,

nem kiváltsága nyárnak, s tavasznak a szerelem.

Szétnéz, és mindent jól megfigyel,

alapos munkával színeit szétszórja,

még nem szundít a világ, így a nyár

a dicsőséget egyedül nem viheti el,

 

bár kacér tekintet nincs már,

arany szikra nem pattan, az érzések

komolyak, mélyek, bátortalanok.

Ősz anyó érett bölcsességgel, s némi élccel

szemléli a félszeg mosolyt, amit

rejtenek könnyű kendők, karimás kalapok.

 

Virágszőnyeg helyett

cselszövés gyanánt, titkos kerítőnőként

cipőtalpak alá csúszós sarat terít:

elkelhet ott egy segítő kézfogás,

egy hajtincs a fül mögé simulhat, s ha nem,

hosszú sálból a nyak köré még egy kört kanyarít.

 

Elégedetten bólint

ősz fejével, majd sarkon fordul: szűk az idő

tél előtt, s neki még ezer dolga van,

megtizedeli a maga festette lombokat,

esővel öntözi, tisztára sepri az utat,

ahol a tél csípős szele majd suhanhat gondtalan.

 

Mielőtt dédapja

a fagyos télben forralt bort kever, az ősz

lágy fényét sokáig őrzik a házfalak,

s a sűrű eső ellenére, én esőköpeny alá

rejtett testből-lélekből álló önmagamban

őrzöm mosolyát, az égi könnyek alatt.