Nem hallom már a zajt,
s nem érzem illatod,
nem zavar a hőség,
s ha fázom sem zavar.
Nem érzem, ha szorít,
itt belül az a buta szív,
még átölelne karom,
de a csend eltaszít.
Nem hullnak már könnyek,
a sóhaj is könnyen száll,
mint porba hulló esőt,
nyomát sem látom már.
Egyszer, talán egyszer,
voltam boldog én is,
s ahogy múlik el az idő,
mint eltűnő lábnyomok,
úgy múlik az érzés.
Elpárolog, köddé vál,
semmivé lett oázis,
s hiába nem akarok,
vele tartok én is…
Author: Vallyon Miklós
1975-ben születtem Szolnokon, Egy kis faluban nőttem fel, majd innen sodort az élet az ország szinte minden irányába. Egy időre külföld is részese volt az életemnek. Jelenleg is Szolnok mellett élek. Az irodalom, az írás, a versek mondhatni mindig körülöttem forogtak. A versek írása igazán a 90-es évek második felében indult nálam, majd valamiért ez a folyamat megszakadt. Az utóbbi években kezdtem újra írni, és írok szinte folyamatosan.
