Porba hullva

Eső voltam, s nyári záporként, hajadon végig csorogtam. Lemostam arcod minden ráncoló bánatát, s szemeid csillogásában úgy érintettem bőröd, mintha nem jönne el a holnap.

S jajj, hiába fáj a szív, ha az elme nem akarja, mint rozsdás eke a szántót, tíz körmével a földet kaparva, próbál fölé szállni a

Behunytam a szemem egy percre, s minta isten elhagyott volna. Mert ha porban is jártam, kezem tiszta, lábam szárazat taposna. De most a sár az

Minden nap várom a csodát. A csodát, ahogy hazaérek, belépek a szobába és te ott ülsz az ágyam szélén. Egy pillanatra meg fagy a levegő,

Késve érkeztem, és te már nem vártál. Nem volt türelmed. Sem hozzám, sem az időhöz. Nem akartad tudni, hogy mit, miért teszek. Pedig én veled

Bennem ragadt dallamokban, vérző, fájó gondolat, a ki nem mondott szép szavakban, felőrölöm önmagam. De szabaddá tesz minden percem, mit e földön tölthetek, s szeretettel