Örömkönnyek a harmatban – Menrot íja alatt.
Második rész.
Ütközet a boszorkányokkal.
Szél is megpihen ők eközben füves mezőkön, csalitosokon, köves patakmedreken vágnak át körbeöleli őket az éjszaka sötétje.
Sólymaik váltva szállnak fel, körözve ügyelve csapásukra, útjukba semmi nem kerül denevér is kitér előlük, a magasból tekint le rájuk nagyvadász, Menrot képe.
Solymos, faluja már álmát keresi mélyen, itt-ott még egy-egy lámpa ég palócházak küszöbe felett, karámok lakó és házi kedvencek nesztelen fekszenek más világban tesznek utazást.
Bába-kőnél meglelik Szurdokpüspökiből, Szűcsiből és máshonnan érkezett táltossereget. Lovaik kicsit távolabb arrébb állnak homályosan megvilágítják őket a lángok.
Öregisten cserzett arcú palóc szolgái, javában már ősz hajú, szikár harcosai szépen összegyűlnek, ősi ruhájuk fehér ing és gatya barna bőrövvel.
Medve-, farkasbőrök része a viseletnek, agyar és karmok talizmánként, és tölgynek makkja.
Fejükön agancsok, táltosdob kezükben, fokos is kézügyre esik, tűz szikrái pattognak mint apró kis csillagok, Az éjszaka hallgat, patai táltos beszél lassan rágja a szavakat. Hangja cseng mint az acél, arca és szemei különös fényben fürdenek.
Üdvözöli társait és köszönti az öregistent kéri áldását és segítséget, hogy mellettük legyen.
Hajnali fényre nem ügyelt boszorkányok erőt vesztett, kővé vált testei őket körbeveszik, lángok táncolva ugrálnak körbe a köveken. Igen! Kővé váltak valamikor régen, egy éjjeli nagy szeánsz után maradtak e helyütt örökre.
Mikor bűbáj és mágia hatása alatt a hajnali fényre nem ügyeltek, nem vették észre, ahogy az idő múlik, mi gyorsan eltelik.
Táltosok fekete lovakon, mint forgószél repültek idáig, lassan szedik is magukat és indulnak neki a vén tölgyesnek.
Érzékszerveik egymásra hangolva, dobok ritmusban, sólymaik laposan felettük köröznek éppen,hogy hallani szárnyaik apró csapásait ahogy a levegőt szelik.
Sólymok mint fülek, szemek a sűrű erdő mélyére repülnek be, hol gonoszság lakozik.
Hol óriás ludak, varangyok világa tobzódik, hova sem állat, sem ember be nem bátorkodik.
Hol nagy tűzrakás lángol, rajta gőzölgő üst, bugyogó színes folyadék benne hol zöld, piros buborékokat ereget, kicsit felemelkednek mint apró gömbök majd szétpukkanva pattognak szét és cseppenek vissza a sűrűsödő löttybe. Egy vén banya félhangon valami verset vagy mondókaszerűt ismétel rázza fejét arca átszellemült, szemei vörösen izzanak, banyák állnak körülötte ugyanúgy transzba esve. A főboszorkány közben fortyogó üstbe dobál bele leveleket, békát, bogarat, mindenfélét. Tűz kékes zöldes lángjai bele harapnak az üst szélébe, sejtelmesen világítja meg a fás,gallyas bozótost mi körbeveszi őket.
Seprűk összetámasztva a tűztől távolabb,az egyik banya fejszét fúr és tejet fej belőle, micsoda varázslat folyik csurog a tej egy agyag edénybe.
Egy másik lepedőből csavarja ki a tejet, egy vén repedezett fateknő felett. Lepedőből mit a legelő füvén gondosan végighúzott, így lopva el a tehenekből a tejet.
Kántálnak,inognak, valami táncszerű mozdulatok kíséretében,készül a varázslat, a mágikus repülőkenőcs seprűhöz és ártó bájitalok.
Táltosok a minap még faluról falura járva gazdák istállóit izzó parázzsal, lassú rituálé mellett füstölték át, rontást, átkokat kiűzve.
Lassan megérkeznek, ott vannak már az öreg, vén varázstölgyesben.
Tudják, mi történik, és hogy lassan éjfél, a boszorkányok transzba esve próbálnak majd a világra átkot, rontást zúdítani.
Az erdő, erőt sugárzó tölgyek közt, eredet-tisztító vize kis erekben fut össze, így próbál védelmet nyújtani.
Kis illatos éden:jó dús fű, virágok, gombák és páfrányok, üde levegő és kellemes pára.
Lepkék, méhek élhetnek itt, boldogan lakják.
Nyerget és holmikat leszedik a kancák elhevernek a fák közt a fűben. A táltosok körbe járnak nyújtoznak egyet. Szép sorban mind elhevernek a tölgyek alatt, sólymok fák ágain ülnek.
Táltosok testére ekképp óvón vigyáznak, Menrot íja megfeszül az égen, lelkük lombok fölött átszellemül. Szemek lecsukódnak, még egy mély levegő és már mintha nem is élne mozdulatlan a test.
Gyűlnek felhők, vad vihar, villámok sárgás fehéres fényben cikáznak szakítják az égboltot, közel jár már, jónak és rossznak összecsapása már közel.
Fehér és fekete bikák harca dúl egy láthatatlan térben, szikrát, lángokat szórva, füstölve tüzel.
A harc folyik, lovak talpon, vadul nyeritenek foguk csattog, paták földön topognak, két lábra állnak, hátrafelé rúgnak
Sólymok ide-oda repkednek, szárnyaikkal csattognak, szemük lángol, mély pokoli hangokat adnak ki csőreik közül,karmaik összeszorulnak mintha valamit markolnának.
Míg boszorkányok erdejében fekete macska földön hempereg, felugrik sárgás vöröses a szeme fülnek fájó hangok bújnak ki belőle. Óriás ludak szeme is tűzben ég, pár lépést szaladnak, ugrálva szállnak fel aztán visszaesnek a földre, iszonyú gágogás kíséretében.
A tűz az üst alatt méteres zöldes, kékes, sárgás vöröses lángokba kap harapdossa a teret, túlvilági fénye így világítja meg a növényzetet.
Támogatást nyújtó küzdelmük folyik pokolian, aztán mint akit elvágtak, elterülnek elnyúlnak a földön lassan elkerülnek a földről.
Boszorkányok remegve kántálnak ördög hangján, sikolyok közben élettelen hullik testük a földre és nem mozdul többet.
Táltosok még tölgyek alatt testük emelkedik feszül,remeg, erős fényragyogás veszi testüket körbe, azt már meg se rezdülnek, közben hirtelen elcsendesedik minden, lovak csapzottan ,remegve, szuszogva visszahevernek a földre.
Sólymok visszaülnek a fák ágaira, szemeik túlvilági fénye kialudt,már meg se rezzennek.
Sötét felhő foszlányokban foszlik szét a sötétség, tör helyet magának a nap az égen.
Révülésből ébredő harcos táltosok, növények, állatok, friss harmatcseppek örömkönnyében újra élednek.
2026.09.23.
Felföldi Lajos
Author: Felföldi Lajos
Felföldi Lajos vagyok. Gyöngyöspatai Palóc paraszt gyökérzetű, származású. Már gyermekkorom óta írok verseket. Ám hosszú évtizedek múltak el írás nélkül. 2019 óta viszont elég aktívan indult el az áradat. Azóta sorban születnek amatőr verseim. Amikről írok általam megélt vagy teljesen átélt, események, sorsok, természet, történelem, külső és belső emberi tulajdonoságok. A természet közeli fiatalkori életemnek köszönhetően, tudok így írni emberekről, állatokról, növényzetről és belső lélekről. Nem egyszerűen szobában, íróasztal mellett izzadom ki magamból írasaim. Senki és semmi vagyok a világban, mégis próbálok tanító jellegel is írni. Irasaim a szivárvány teljes skáláját, akaratlanul lefedik, utalok itt arra, hogy szerelmes, romantikus, természetközeli, történelmi tiszteletadás, spirituális, Gyöngyöspatai útikalauz, misztikum, pszichológiai. Vallást érintő versek a Keresztényi és Táltosi hitvilág miatt. Katona jellegű versek, tartalékos katonai szolgálatom gyanánt. Nem ego de! Adakozó lüktetés nem álca hanem valós megélt emelkedő érzés, többek között már több mint 22-szeres állandó véradó vagyok. Ezt inkább mint követendő példának említeniném, én is így kezdtem. És hálás vagyok érte! Nem csak írok, gyerekkorom óta rengeteget olvasok is így szókincsem és kifejezésmódom nem csak a Palóc származásnak köszönhető. Köszönetet szeretnék mondani az Irodalmi Rádiónak, hogy Éngem is és Másokat is felölel, lehetőséget nyújt antológiákban megjelenni és más felolvasó irodalmi estek keretében műveinkből...
