-Jöjjön, jöjjön kedves páciens! – ezzel a mondattal kezdődött.
Most meg itt fekszek, a családom az ágyam körül engem néz. Mindenki sír. Haldoklom.
Eszembe jut egy Woody Allen idézet, ami most ide illik, és amin elmosolyodok: „Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.”
Érdekes, amikor közölték velem a diagnózist, akkor is egy Allen idézet jutott eszembe. „A világ nyelveiben a legszebb szó nem az, hogy szeretlek, hanem az, hogy jóindulatú.” Akkor is kuncogtam, és az orvos nem értette, miért vagyok olyan vidám. Az én daganatom nem volt jóindulatú. Ilyen vagyok, nálam mindig félig tele van a pohár, na és persze az Agyament Harry szerintem a világtörténelem legjobb filmje.
Odakint esik a novemberi eső. Oh, milyen drámai ez, nem igaz? Sárga-vörös levelek, amelyek holtan hullanak alá, elhagyva szeretet fájukat. Én is aláhullok hamarosan, elhagyom a családfámat, hehe. Az ősz tökéletes időpont a haldoklásra, erre lett kitalálva. Apropó, éppen ma van a halottak napja. Hangosan felröhögnék, ha lenne hozzá erőm, csak úgy zörögne az a negyven kilónyi csonthalmaz, amivé váltam.
Szegény feleségemet sajnálom a legjobban. A többiek is sírnak és az ilyenkor elvárható komor arckifejezést is remekül hozzák, a vőim zavarukban azt sem tudják, merre nézzenek, de a feleségem olyan érzékeny volt mindig, és szerintem ő most tőlem is ramatyabb állapotban van. Pedig ha tudná, hogy nem is szenvedek… Annyi fájdalomcsillapító van bennem, hogy szinte lebegek. Tulajdonképpen jó érzés, ha tehetném, egész életemben haldokolnék. Jobban belegondolva ez igaz is: születésünktől kezdve haldoklunk, egyre csak közelítünk a történet végéhez.
Ennyit a félig teli pohárról…
Azt mondják, hogy halálunk órájában lepereg előttünk életünk filmje. Nos, az én esetemben ez másként működik, mert már napok óta zajlik a folyamat, és egyáltalán nem pörög, inkább csak amolyan döcögés ez. Ha a hasonlatnál maradunk, jobban illik a dologra, hogy ez egy sorozat.
Egy hete kezdődött, amikor a kerekesszékemet kitolták az utca végébe. Persze nem csak úgy magában, beleültettek engem is. Azért vittek oda, hogy megnézzem a szép októberi naplementét a születésnapom alkalmából. Engem azonban jobban érdekelt az utcánk túloldalán álló óvoda épülete. Drága feleségem! Itt láttam meg először. Ő biztosan nem emlékszik rá, de én sosem felejtem el, ahogy a pajtásaim unszolására odamentem hozzá, és meghúztam a haját. Örömmel tettem, hiszen tetszett nekem. Ő nem értékelte, és sírva rohant az óvónénihez. Arra is emlékszem, ahogy aznap délután, amikor jöttek értünk az anyukáink, ők egymással vitáztak az eset miatt, mi pedig fogtuk a kezüket. Leendő nejem szája lefelé, az enyém felfelé görbült.
Ezt az emléket minden nap követte egy másik, abszurd módon minden esetben a reggeli hányást követő percekben, mintha a már régóta rutinszerű, de mégis keserű élményt egy jó akarná kompenzálni.
Az iskolában egy osztályba jártunk, ezért a szeptember elsejék (néha másodikák, harmadikák) mindig nagy ünnepet jelentettek számomra. Furcsa, hogy mennyi minden köt az őszhöz: születés, néhány főbb esemény, és az egészet egy keretbe foglalva a halálom is. Elég az hozzá, hogy a hajhúzásos incidens után nem indult jól az osztálytársi viszonyunk, de aztán megkedveltük egymást, minden nap elkísértem az iskolába, onnan haza, majd padtársak lettünk, és bár az óraközi szünetekben nem álltam be gumizni és ő sem rúgta a labdát a pályán, nyolcadikból elballagva ő állt az osztályfőnökünk egyik, én pedig a másik oldalán.
A középiskolában elváltak útjaink, más iskolába, más városba kerültünk. Neki barátja lett, nekem senkim, az első évet követő nyáron is csak hébe-hóba találkoztunk. A második nyáron már többet. Ekkor már nem volt barátja, de a kettőnek nem volt köze egymáshoz, annyi történt csak, hogy elmentem napszámosnak a szüleihez a barackosukba. Keményen dolgoztam, imponálni akartam. A nap végén is találkozgattunk, sétáltunk, beszélgettünk. Hetekig terveztem, hogy megfogom a kezét, megcsókolom, de a merszem csak a nyár utolsó napjaira érett meg annyira, hogy tegyek is érte. Ha akkor nem viszonozza, ma talán egyedül halok meg.
Amikor levizsgáztunk, ő dísznövénykertész lett, én ács. Nem tanultunk tovább, nem volt érettségink, fiatalon lettünk kétkezi munkások.
Néhány évig együtt jártunk, ahogy mondják, majd huszonegy éves korunkban megkértem a kezét. Rá egy évre volt az esküvő. Lakodalom nem volt, csak a szűk családi kör volt jelen, és a szülei házában laktunk, az egyik szobában.
A kezdeti nehézségek, a generációs különbségek, az együttélés egyre gyakrabban vitákba torkoltak. Szegény feleségemnek nem volt könnyű egyensúlyoznia aközött, hogy a szülei vagy a férje mellé álljon.
A külön házunkat magam építettem, évekig tartó komótossággal készült. Harmincon is túl voltunk, amikor beköltöztünk, de még ekkor sem készült el teljesen. Viszont végre áldott állapotba került a feleségem, s hamarosan megszülettek az ikerlányaink.
Negyvenegy évesek voltunk, amikor majdnem tönkrement a házasságunk, az én hibámból. Megszűnt az állásom, haszontalannak éreztem magam, nem volt kedvem élni sem. Manapság depressziót, életközepi válságot emlegetnének, és pszichológust ajánlanának, de akkoriban ez nem volt szokás, nem volt divat. Az italhoz fordultam, kocsmázni kezdtem. Akkor csaltam meg őt egy részeg éjszakán egy könnyűvérű falunkbelivel. Annyira idióta voltam azokban az időkben, hogy azt hittem, szerelmes vagyok, hogy újra van értelme az életemnek. Micsoda eszement baromság volt az!
A feleségem mérlegelt és feszülten, de csendesen elbeszélgetett velem. Tulajdonképpen ultimátumot adott, s emellett olyan logikusan érvelt, hogy nem volt választásom, pontosabban egyetlen választásom volt, természetesen Ő. A rosszkedvem nem múlt el egyik pillanatról a másikra, de ő kitartott mellettem, biztatott, támogatott. Átsegített minket ezen a nehéz időszakon.
Faluhelyen a föld, a kert a mindennapok része, részben a veteményesből látjuk el magunkat, de nagyjából ötven éves korunkban bekattant nálunk, hogy ha már a feleségem – bár sohasem dolgozott a szakmájában – dísznövénykertész, legyen egy díszkertünk. Nap, mint nap foglalkoztunk vele, és hónapról hónapra egyre szebb lett. Ma már a falu erről is nevezetes, még a szomszéd településekről is a csodájára járnak.
Hatvankét éves voltam, amikor hirtelen fogyni kezdtem. Először örültem, mert mindig is zavart a nagy hasam, aztán fájdalmaim lettek a bordáim környékén és a hátamban. Én az öregségre fogtam a dolgot, de a feleségem unszolására, ha nem is elsőre, de beadtam a derekam és kivizsgáltattam magam. Hasnyálmirigy rák.
Most vagyok hatvanhárom, és folyton alszok, csak időnként vagyok ébren, akkor is csak három-négy percre. Mint most.
A körülöttem állók között, a feleségem válla mögött feltűnik rég meghalt anyám, aki egy nagyméretű skorpiót hajkurászik a folyosón. A jószág szúrótövisének tetejét egy csörgősipka díszíti. A pókszabású bemenekül a szobába, és előbb a fotelra ugrik, onnan pedig az ágyra, végül a mellkasomra szökell, ekkor lehelem ki a lelkem, de előtte még mosoly terül szét az arcomon.
Tragikomikus, ugyanakkor nagyon megható pillanatok ezek.
(Óriási megtiszteltetés, hogy holtversenyben a remek Kurucz Árpáddal és Ebéd című írásával én lettem „Az ősz tollnoka 2026.” cím és díj nyertese. Megható, ugyanakkor furcsa érzés volt ez, mert nem éreztem olyan erősnek a novellát, ám nagyon személyes számomra ez a szösszenet.)
Author: Németh G. István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.