Didergő őszből a meleg fénybe
Beköszöntött az ősz, s vele együtt az egyre rövidebb, egyre szürkébb nappalok. Az égbolton komor gomolyfelhők takarták el a sápadt napfényt, lehűlt a levegő és a víz, feltámadt a szél, és vadul cibálta a fák, bokrok ágait; a barátságtalan piszkosszürke felhőkből egyre gyakrabban eredt el az eső, borongós hangulatot árasztva; a boltok, lángossütők és kávézók ajtajára lakat került, a nyaralók mintegy varázsütésre eltűntek, csak ő maradt az elnéptelenedett balatonparti településen.
Magányosan élt. A szomorú, szürke idő különböző szövegtöredékeket, verssorokat hívott elő emlékezetéből, olykor annyira makacsul, hogy nem tudott tőlük szabadulni: „Halálán van már a nagybeteg természet. Úgy megszomorodom, hogyha széjjelnézek. Mint akasztott ember az akasztófáról, Sárga levél úgy csüng a száradó fáról…” Szép Ernő e sorai, melyek pontosan az ő érzéseit fejezték ki, megállíthatatlanul zakatoltak a fejében. Soha nem szerette az őszt, mindig is az elmúlást, a halált jelentette számára. Rosszkedvét csak fokozta a nyirkos hideg, a dühöngő szél, a sáros utak. Távol lévő szeretteivel, barátaival már alig tartott kapcsolatot, régi élete visszaszerzéséért folytatott küzdelme kilátástalannak tűnt. Az élet nem volt kegyes hozzá, mintha ellene fordult volna a természet, a világ, mintha ellene fordult volna Isten.
Egyszer egy késő délutáni bevásárlóútja során – végre elállt az eső, az idő kissé megenyhült, még a sápadt nap is előbújt a felhők mögül – szatyrát az ölébe véve leült a parti kövekre. Tekintete megpihent a tó nyugodt vizén, ahol méltóságteljesen úszva megjelentek a hattyúk, majd a mólón totyogva a vadkacsák; régóta baráti kapcsolatot ápolt velük, naponta találkoztak, és a maguk módján társalogtak.
Elgondolkodott. A madarak láthatóan nem akartak elköltözni, ősszel is remekül érezték magukat, bármilyen volt is az idő; télen épp olyan örömmel úszkáltak a hideg vízben, mint nyáron a melegben, még a befagyott tó jegén is kecsesen és élvezettel siklottak, a vékony jégréteg visszatükrözte alakjukat, pompás látványt nyújtva a parton sétálóknak. Ha sütött a nap, kimentek a partra vagy a mólóra, és élvezték a sugarak melegét. Mindig csapatostul jártak, magányos madarat alig látott – talán ez volt szemmel látható derűjük, boldogságuk kulcsa?
Nézte a hattyúk nyugodt, méltóságteljes mozgását, a kacsák vidám úszkálását, és mérhetetlen vágy fogta el, hogy közéjük tartozhasson. Véget érne mindennapi kilátástalan küzdelme, megszabadulna a magánytól, minden kíntól, fájdalomtól. Miért ne próbálná meg, hiszen jó úszó! Lakáskulcsát eldobta, kibújt cipőjéből, és a mólóról egy szép, szabályos fejessel a hívogató, lágy kék vízbe ugrott.
Az első pillanatban rettenetesen fázott, s azonnal ki akart menni a partra. A víz nem lehetett több nyolc-tíz fokosnál. De nyomban körülvették barátai, csőrükben valamiféle kenőccsel, és bekenték vele. Mintha csoda történt volna, egy pillanat alatt felmelegedett a víz, a levegő. Majd a legrégebbi ismerőse, egy öreg hattyú – talán mindannyiuk közül a legidősebb – valami halfélét vitt neki a csőrében, s gyengéd erőszakkal a szájába tömte. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy nyers halat egyen, de különös módon jólesett, a gyomra is felmelegedett tőle. A felhők mögül előbújt a nap, öreg barátja kedvesen intett, a móló felé invitálva. Kifeküdtek a napra, élvezték a már nem égető, lágyan melengető őszi sugarakat, körülöttük barátaik, kacsák, hattyúk, egy-egy sirály, s ő úgy érezte, mintha a nap nemcsak a testét, hanem a lelkét is simogatná. Körülnézett, s nagy meglepetésére a komor, reménytelen szürkeség helyett mesebeli táj tárult szeme elé: az ég bársonyos kék színt öltött, melyet egy-egy átfutó felhő tarkított, a rozsdavörös, sárga és barna levelek az őszi nap szelíd fényében arany árnyalatokban pompáztak – most értette meg a festők és költők által használt „aranyősz” kifejezést -, az esőtől felüdült fű még élénk zöldje friss illatot árasztott, a szemközti part hegyei titokzatos kékeslila ködbe borultak, és az ezüstös víz enyhén fodrozódó felszínéről visszaverődő bágyadt napsugarak aranyhidat varázsoltak a két part közé. Nem győzött betelni ennyi – számára addig ismeretlen – szépséggel. Csend volt, csak a falevelek susogtak az enyhe szellőben, a vízből mérhetetlen béke és nyugalom áradt, s ő érezte, hogy mind jobban átjárja a természet gyógyító ereje. Az őszi színek kavalkádja egy Camus-idézetet juttatott eszébe: „Az ősz (…) egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik.” Ez a mesébe illő szépség, amellyel nem tudott betelni, szinte megbabonázta, vallásos áhítattal, mennyei boldogsággal töltötte el. Egyetlen vágya volt, hogy ennek a napnak soha, de soha ne legyen vége.
2
Búcsúzom tőletek, Kedveseim. Hosszas vívódás után döntöttem így. Nincs már kedvem visszamenni a fővárosba, és a régi életemet folytatni. Másra vágyom. Sokáig tartott, míg rájöttem, mi is az a „más”. Most már tudom. Itt maradok a tóban. Azt hiszem, már mindent ellestem a hattyúktól és a vadkacsáktól, régóta úgy táplálkozom, ahogy ők, valamennyire a sirályok nyelvét is beszélem. Apró tollpihék nőttek ki a bőrömön, télre igazi tollruhám lesz, ez fog majd átsegíteni a hideg évszakon. A szárnyaim is kezdenek nőni, nemsokára repülni is tudok. Barátságot kötöttem néhány hattyú – és vadkacsacsapattal, a kommunikáció egyszerűbb, mint gondoltam, és őszintébb, mint bizonyos emberekkel. A madarak nagyon együttérzők, szívesen segítenek bármiben, nem riasztja őket az sem, hogy én „más” vagyok. Cserébe én is megtettem, amit tudtam, behoztam a vízbe néhány, a nyaralók által a parton vagy a csónakokban hagyott horgot, hálót, csapdát, és együtt gondoskodunk az élelmiszer-szükségletünkről. Ők ritkán hagyják el a vizet. Most már én sem szívesen megyek ki, nagyon furcsán néznek rám az emberek; testemet toll borítja, alatta kezd már felhalmozódni a kihűléstől megóvó téli zsírréteg, hátamon az egyre növekvő szárnyak, a lábam pedig egészen apróvá zsugorodott, ami nagyon megnehezíti számomra a szárazföldi közlekedést. A vízben viszont remekül elboldogulok. És van néhány közelebbi madártársam, akikkel örök barátságot fogadtunk.
Így hát, Kedveseim, ne aggódjatok miattam, úgy érzem, hazataláltam. Kívánok nektek minden szépet és jót, legyetek ti is egy nagy, boldog család, vigyázzatok egymásra és magatokra. Kicsit szomorú vagyok, ha ara gondolok, hogy talán soha többé nem találkozunk, de én már ide tartozom. Számomra az ősz már nem az elmúlás, hanem egy új élet kezdete. Ezért arra kérlek benneteket, hogy minden évben, amikor a nap már nem éget, csak kellemesen melegít, sápadt fénye beragyogja a tájat, meg-megcsillan egy kavicson vagy fűszálon, amikor hűvös, enyhet adó szellő simogat, ezer színben pompáznak a falevelek, végre frissítő záporok öntözik a kiszáradt földeket, a turisták elutaznak, áldott csendet és békét hagyva maguk után, és a természet visszaveszi azt, ami az övé, gondoljatok majd rám. Isten áldjon benneteket.
Author: Károly Judit
Az írás-olvasás ikertevékenység mindig is életem egyik meghatározó eleme volt. A több nyelven olvasás természetes hozadéka lett a műfordítás, ez a sokszor keservesen nehéz, ám különlegesen szép és izgalmas feladat, mely a mai napig igazi kihívás számomra. A műfordítás is – hogy egy már-már klasszikus mondást idézzek – „a boldogság egy formája”. Eddig tíz fordításkötetem jelent meg a Bábel, a Novella és a Napkút Kiadó gondozásában. Ám egy fájdalmas élmény hatására, mely egész életemet megváltoztatta, elemi erővel tört fel bennem az igény, hogy saját hangomon is megszólaljak, beszéljek a bennem kavargó érzésekről, az életemet meghatározó irodalmi és személyes találkozásokról, a körülöttünk levő világról és az abban zajló eseményekről. Így születtek és jelentek meg első írásaim. Az írás számomra egyfajta vígasz, remény, útkeresés, hit az élet élhetőségében – és talán szépségében. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak, hogy tagjai közé fogadott.
