Edit könyve-3.rész
Bevettem egy fájdalom csillapítót, de alig enyhült a hasogatás a fejemben, újabb oka lett, hogy felerősödjön. A postás ajánlott levelet hozott, a gyámügy küldte. Szeptembertől az új törvény szerint kötelező volt a gyerekek óvodába járatása. Már október vége van, és az én két kisfiam még nincs beíratva, ezért mulasztást követtem el. Ha nem rendezem tizennégy naptári napon belül, a gyerekeket gondozásba veszi. Mi van??? Ilyen létezik? Utána néztem a neten, és tényleg. Miért nem tudtam én erről?
Az a rohadék Péter még mindig nem ment haza, a gyerekekkel játszott. Felfigyelt a ledöbbenésemre, kikapta kezemből a levelet, és mit sem törődve a levéltitokkal, elolvasta.
- Íme, újabb bizonyíték a hanyagságodra! Ráadásul a kélt hétből már egy letelt. Nyilván a városi lakásodra küldték, mert oda vagy bejelentkezve. A szomszédok mondhatták a kézbesítőnek ezt a címet, így kerülő úton jutott ide. Gratulálok.
- Te is szülő vagy, te tudtál róla?
- Én sem, de te vagy a fő gondviselőjük, a te felelősséged. Itt maradok, amíg elszaladsz az oviba, és felvéteted őket. A TB kártyájukat vidd, mert biztos kell.
Siettem, odaérve az ajtót zárva találtam, hosszasan csengettem, mire kijött egy dajka. Mondtam, a vezetőt keresem. Bevezetett egy szűk kis irodába, ahol meglepetésemre egy főiskolai csoporttársam fogadott.
- Te vagy itt a főnök?
- Igen, nem tudtad? Egyébként őszinte részvétem.
- Köszönöm. Úgy néz ki, egyelőre itt maradunk a papánál. Sürgősen szükség lenne arra, hogy felvedd a fiaimat. Nem tudtam, hogy kötelező, kifutottam a határidőből.
- Ez nem ilyen egyszerű, be van töltve minden hely. Ráadásul ti nem is itteni lakosok vagytok. Már két helybeli állandó lakhellyel rendelkezőt elutasítottam, hogy nézne az ki, hogy felvennék olyat, aki a városban lakik. Egyáltalán, biztos, hogy itt maradtok?
- Olyan váratlanul történt ez a haláleset, még magamhoz sem tértem. Az apámnak szüksége van rám, de a függetlenségemet sem akarom teljesen feladni.
- Szakmabeli vagy, tudod, hogy mit jelent a gyerekek beszoktatása, ugyanezt pár hónap múlva átélni nekik egy másik helyen, egy ilyen veszteség után, merénylet a gyerekek ellen.
Megsemmisülten kullogtam el. Mire hazaértem, az apám is. Elmondtam az iménti párbeszédet.
Maradjatok itt végleg. Neked is rossz egyedül, meg nekem is. Majd veszünk itt a faluban egy házat, hogy a magánéleted zavartalan legyen. Ami az ovit illeti, már nyilván máshol sincs hely. A törvényhozók nem gondoltak arra, hogy a kötelezővé tétel mennyire megnövelte a létszámot, az intézmények nem tudták ilyen mértékben növelni a kapacitást – mondta az öreg.
Az apámnak mindig igaza volt, most is pillanatok alatt átlátta az összefüggéseket. Felhívta a polgármestert, felháborodva közölte vele, mennyire megalázó, hogy pont az ő unokái nem férnek be az intézménybe, amelynek építéséhez annak idején hozzájárult, jelentős pénzzel és élő munkával.
Másnap már vihettem a gyerekeket.
A papa nekem is talált elfoglaltságot. Rábeszélt, hogy menjek vele az irodába, hivatalosan felvesz adminisztrátornak. Alacsonyabb munkakör, mint amire képesítésem van, de ha beletanulok, később én fogom átvenni a gazdaságot. Az egyetlen gyereke vagyok, ki másra bízhatná?
Nem mertem mondani neki, hogy utálom a büdös birkáit meg disznóit, mert ismertem a választ, amit felelni szokott: „A pénznek nincs szaga”. Ő nagyon büszke volt arra, amit elért, neki volt legtöbb báránya az országban. Hozzá több száz hektár föld, melyeken részben a jószágoknak termesztettek takarmányt, a fennmaradó részben pedig napraforgót eladásra.
Az irodában nem volt sok munka, a könyvelést más csinálta, én csak leveleztem. A gyerekek viszonylag hamar megszokták az óvodát, kezdett kialakulni az új életünk. Látszólag mindenem megvolt, az egész falu engem irigyelt, mégis boldogtalannak éreztem magam. Hiányzott egy társ az életemből. Nem csak a testi örömök, az összetartozás érzése, a meghitt beszélgetések, az, hogy valaki kitalálja a gondolataimat, megossza velem az örömeit és a gondjait. Esténként nem tudtam addig elaludni, amíg nem ittam valamit. Kezdetben bort, később áttértem a házi páleszra. Volt elég a kamrában. Nem ittam sokat, viszont nem tudtam kiiktatni.
A magányomon a lelkész enyhített valamelyest. Feltűnt neki, hogy egyre fogyok, az arcomon egykedvűség és szomorúság látszik. Egyre gyakrabban beugrott néhány percre. Megkérdezte, miben segíthet, néha el is mondtam neki egy-két apróságot, nevelési gondokat, a volt férjem megbízhatatlanságát, aki bejelentkezett a gyerekekért, aztán nem vitte el őket. Ő is elmesélte a problémáit. A felesége megint kórházban volt, már két éve hadakoztak a rákkal, ami felemésztette minden energiájukat. Nem csak a beteg szenved ilyenkor, hanem az egész család. Ráadásul a két kamasz gyerek teljesen másképp élte meg. A fiú folyton buliba akart menni, ismeretlen lányokat vitt haza, pedig még csak tizenhét éves volt. A halálfélelem az élet fokozott élvezetére sarkallta. A tizenöt éves lány magába zárkózott, beszélni sem akart. Mindkettő tanulmányi eredménye romlott.
Nem nagyon tudtam tanácsot adni, se már azzal is segítettem, hogy meghallgattam. Pár hét után rádöbbentem, hogy már nemcsak nikotin és alkohol függő vagyok, hanem papfüggő is. Ha nem tudott jönni, hiányzott.
A falunak bezzeg nem tetszett ez a barátság!
Apámmal üzentek, hogy fejezzem be a családos ember csábítgatását. Neki is szóltak, jó példát kellene mutatnia a híveknek.
Papának mentő ötlete támadt. Menjek el nyaralni Thaiföldre! A környezetváltozás jót fog tenni. Ott akkor indult a száraz évszak, a nyaralási szezon. Megörültem az ötletnek, de mi lesz a gyerekekkel? – kérdeztem. Megvolt a válasz: Most szoktak meg egy új környezetet, maradjanak, jól el lesznek velem.
Beleegyeztem. Egész nap az óvodában vannak, este meg itt lesz papa és Margit néni, gondjukat viselik. Még jó, hogy lefogytam, jobban fog állni a fürdőruha,gondoltam és beleegyeztem.
Author: Kertész Vali
Kertész Vali vagyok, 1961-ben születtem Ricsén, azóta is itt élek. 2023-ban jelent meg első novellám, a Kendvenc ételem története című antológiában Búcsú címmel. Azóta többször szerepeltek verseim, novelláim különböző válogatásokban. Eddig a családdal, a az anyagiak előteremtésével voltam elfoglalva, most végre eljutottam az önmegvalósításhoz. Remélem, maradt még rá időm. Nem fantázialényekkel, hanem valódi hús-vér emberekkel foglalkozom, szereplőim akár lehetnének a szomszédjaim vagy a barátaim is, de természetesen kitalált személyek. Napjainkban, vagy a közelmúltban élnek. Mégis érdekesek lehetnek az olvasó számára. Szándékaim szerint van bennük valami, ami az átlagtól eltérő, a történetük általában keserédes.
