Mit keresek én itt? Miért vagyok én ITT? Egyáltalán, hogy kerültem ide? Útálom az egészet, úgy ahogy van. Nem érdekel. Az én helyem nem itt van. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, mikor kilépek a Gyógyszerésztudományi Kar tanszékéről este fél hétkor, szerves biokémia óra után. Másfél óra, míg hazaérek, és még az eső is eleredt, hűvös van. Remek.
Útközben sem tudok szabadulni a rossz gondolatoktól. Szerves, szervetlen kémia, gyógyszerészeti propedeutika, sejtbiológia. Melyik is lesz holnap? Bár, igazából mindegy, utálom az egészet. De, mivel én jó tanuló vagyok, éjjel felkészülök és hajnalban caplathatok vissza. Gyűlölöm már a gondolatát is. Mire hazaérek, teljesen kimerülök, testileg, lelkileg. Anya aggódva pillant rám.
– Minden rendben? Milyen napod volt?
– Ó persze, rendben. Nehéz, fáradt vagyok.
– Holnap hányra mész?
– Nyolcra.
– Elviszlek, akkor tudsz egy fél órával tovább aludni.
– Köszönöm.-felelem hálásan.
Ránézek, az arca már nyugodtabb. De valamikor csak el kell beszélgetnem vele, a döntés lassan érik. Nem lesz egyszerű. Csakis az ő kedvéért jelentkeztem a gyógyszerészetire. Ő az, és imádja. Én az orvosira szerettem volna jelentkezni, de Anya mindenáron le akart beszélni. Nem hagytam magam. Féltett, 6 év az egyetem, ami kőkemény, és utána a valóság, a tragédiák, a sok ügyelet. Majd újabb 5 év, ha maradok a tervnél és belgyógyász leszek. Azzal érvelt, a gyógyszerészeti jó lesz mentőövnek. Így, kompromisszumként, mindkét helyre beadtam a felvételi jelentkezést, és természetesen hova vettek fel? Igen. A mentőövre. Jó, elkezdem, hátha. De lassan vége az első fél évnek és azon túl, hogy kötöttem egy életre szóló barátságot, ki nem állhatom az egészet. Orvos akarok lenni. Úgy döntöttem a félévi szigorlatokat megcsinálom, kínkeservesen, de utána leülök vele beszélni. Nem bírom tovább.
A vizsgák után pár nap pihenés után elé állok.
– Anyu, én ezt nem szeretném tovább csinálni.
– Mit, Kicsim?
– A gyógyszerészetit.
Nagyot sóhajt, de nem lepődik meg.
– Az orvosi. Még mindig. Kérlek, gondold jól meg, az sem piskóta.
Ekkor elönti a szemem a könny, és robbanok.
– Nem érted meg, hogy gyűlölöm ezt az egészet? Nem látod? Egyáltalán nem érdekel, csak miattad jelentkeztem, hogy örülj. De nem megy, nem megy! – ekkor már zokogok, és dühömben a földhöz csapom pár jegyzetem, majd jól beléjük is rúgtok, sőt, néhányból galacsint formálok és jól a falhoz vágom.
Anyu áll és csendben néz.
– Rendben. Próbáld meg újra a felvételit. De ezt ne hagyd ott, amíg nem vesznek fel, bár ilyen kitartással, kötve hiszem.
Sírok még, de már mosolygok.
– Menjek passzív félévre?
– Igen.
3 napig sírok, bár a nehezén túl vagyok, de motoszkált a gondolat, jól döntöttem? Mi lesz, ha másodszorra sem vesznek fel? Mehetek vissza. Ha nem megyek, akkor meg mit kezdek magammal? De megszületett a döntés.
Fél év irgalmatlan tanulás, a felkészítők és a rettegés az ismételt elutasítástól jegyében telt el. Anyu végig támogatott. Majd jött a várva várt üzenet – felvettek! 2 városba is! Ujjongtam és hatalmas teher zuhant le a vállamról. Édesanyám nagyon büszke volt. Akkor is és később is. Végig. Egy-egy sikeres záróvizsga, jó teljesített gyakorlat után, majd a diplomaosztón és az első állásom elnyerésemkor.
– Jól döntöttél, kemény csaj vagy- mondta mosolyogva- egy igazi szívós, kitartó doktornő lesz belőled.
– Köszönöm, Anya!
Lassan 4 éve, hogy meghalt. Alzheimer. De sose felejtem el a pillanatot, mikor ültem az ágya szélén a Kórházban, már nem igazán kommunikált, csak én beszéltem hozzá, és elmondtam
– Képzed, Anyu! Kineveztek adjunktusnak! Ekkor kinyitotta szemét, nem szólt, de egy széles mosoly terült szét az arcán. Én csendben ültem és potyogtak a könnyeim.
Ezért megérte.
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.