Ugyan nem vagyok etikett szakértő, de hosszasan tudnék írni arról, hogy mi a véleményem a mai korosztály színházban, koncerten való megjelenéséről. Koncert alatt nem a könnyűzenei bulikat, fesztiválokat értem. Nagyon sokat járok színházba és döbbenten állok az előtt, amit látok. Fiatalok szakadt farmerben (nálam már a farmer se való színházba, de a szakadtról litániákat tudnék írni), olyan sportcipőben, amiben én otthon a kutyámat viszem sétálni a mezőre, kinyúlt pólóban, a lányok- hogy is fogalmazzak nyomdafestéket tűrően?- nem megfelelő hosszúságú szoknyában, haspólóban és sorolhatnám.
Nem értem. Két okból sem.
Az első, hol szülők, illetve diákcsoportok esetén a tanárok felelőssége? Igenis meg kell tanítani a fiataloknak, hogy színházban, hangversenyen, operában nem jelenünk meg az előbb említett ruhaneműkben. Meg kell adni a tiszteletet a fellépő művészeknek, nem csak azért, mert ez az illem, a hagyomány, hanem mert megérdemlik. Sokaknak elképzelése sincs, mi munka áll egy színdarab, egy koncert létrejötte mögött. Hosszú hónapokat készülnek, próbálnak, hogy minden tökéletes legyen. Azon túl, hogy ez a munkájuk és közben nyilván szenvedélyből csinálják, de NEKÜNK készülnek. Az a minimum (a tapson túl), hogy megtiszteljük őket azzal, hogy nem melegítőben jelenünk meg. Természetesen vannak fokozatok, nem kell ugyanaz a ruha egy kőszínházba, mint az Operába, nem kell állandóan nagyestélyit, kis túlzással frakkot felvenni, de egy koktélruha, egy szoknya egy blúzzal, férfiaknál, ha nem is öltöny, de egy zakó, egy ing és egy nem farmer nadrág. Olyan nagy dolog ez?
Pár mondat még a szabadtéri előadásokról. A lényeg ugyanez, attól, hogy szabadtéren van, az illem ott is illem. Nem megyünk rövidnadrágban, bármilyen meleg is az idő (arról nem is beszélve, hogy éjszakára lehűlhet, és gondolni kell az időjárás változására is, jöhet egy eső, egy vihar, vagy csak alapból kicsit hűvösebb az idő, plusz, csípnek a szúnyogok-tehát a hosszú nadrág praktikusabb is), ahogy papucsban sem, hisz ez nem egy kertmozi. Nem öltözködés, de ugyancsak a színházi etiketthez tartozik, véleményem szerint, hogy nem állunk fel és rohanunk fejvesztve, mikor lemegy az utolsó jelenet. Hogy érezhetik magukat, azok, akik a színpadon állnak és azt látják, hogy sorok állnak fel és sietnek ki. Könnyen gondolhatják, hogy nem tetszett nekik az előadás. Ráadásul ez a megindulás a többi nézőt is zavarja, aki örülne még a színészek sikerének, a tőlük kapott ajándéknak (tudom, kifizetjük a sokszor nem olcsó jegyárat, de a színház akkor is egy ünnep, egy ajándék), és önmaga felé is egyfajta levezetés a taps, a sokszor átélt katarzisnak, vagy sírásnak, nevetésnek, hisz a darab alatt mégsem lehet ugrándozni örömünkben, vagy hangosan sírni egy jeleneten.
Természetesen van kivétel, amit meg lehet érteni, elmegy az utolsó vonat, hogy jutok haza éjjel stb., rendben. Bár, erről is azt gondolom, hogy meg lehet oldani. De a minap az Arénában ültem egy nagyszabású koncert musicalen, és döbbenten néztem fentről, hogy amint lement az utolsó jelenet, nem 1-2 ember, TÖMEGEK indultak kifelé. Hogy eshet ez a színpadon álló művészeknek, akik hónapokig készültek, vagy akár évekig tervezgették a műsort? A tapsrend végét igenis meg kell várni!
Visszakanyarodva az öltözködéshez. Két okot említettem, ami miatt nem értem, az elsőt kifejtettem. A második az, hogy vajon kiveszett az emberekből a „ma este csinosan, férfiaknál fessen felöltözöm” igény? Ennyire igénytelenek lettünk? Hisz hova venne fel manapság egy nő koktélruhát, teszem azt kis vagy nagyestélyit? Maximum esküvőre, vagy egy konferencia vacsorájára, egy nívósabb étterembe egy randevúra. De nincsenek már bálok, olyan közösségi tér (az említetteken túl), ahova szépen fel kell, illetve lehet öltözni.
Nekem mindig öröm, jóleső izgalom kinyitni a ruhásszekrényt és kitalálni, hogy a mai estére mit vegyek fel, ahhoz a ruhához melyik cipőt, melyik blézert stb. Sokszor már napokkal előtte elgondolkozom ezen. Azt aláírom, lehet ez már túlzás, de nekem jól esik és valószínűleg az is hozzájárul ehhez, hogy orvosként reggel felveszek valamit, majd egész nap fehérben vagy legalábbis munkaruhában vagyok, így külön öröm kiöltözni.
Ennek az élményemnek tett be a COVID. Senki se értse félre, nem ez volt a legnagyobb bajom, bajunk akkor. Viszont, nagyon megörültem, mikor beindult az online színház. Végre egy kis kultúra, egy kis kikapcsolódás a sok baj közepette. De nem volt jó. Illetve, maga a darab jó volt, de nagyon hiányzott a „körítés”. Nyilván otthon nem öltöztem ki, szépen bekuckóztam a kanapén, hogy én most „színházba megyek”. Otthonkában. De nem tudtam kikapcsolni. Nem is feltétlenül csak a ruha miatt. Más volt, hiányzott a készülődés, a többi ember, a tipikus színházi nyüzsgés. Közben ment a mosógép a háttérben. Leállt, felálltam, kikapcsoltam és akkor már elintéztem valami mást is a háztartásban. Közben ment a TV-ben a darab, de már csak fél szemmel néztem, inkább csak hallgattam, beszippantott az otthonlét. Érdekes élmény volt. Utána inkább már csak CD-n hallgattam a kedvenceimet.
Mostanra, hála Istennek visszatért minden a normális (?) kerékvágásba. Mehetek újra koktélruhába, és nézhetem a szakadt farmert és a kopott edzőcipőt. Imádom, minden pillanatát.
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.