Éjjel egy után a telefon csörgésére ébredek. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Mélyen elaludtam. A sokadik, kitartó csörgésre vagyok csak képes felvenni. Egy fáradt hang szól bele: „Szia, XY vagyok a Sürgősségiről…” Ja, igen, ügyeletes vagyok. Belgyógyászat. Mondja, csak mondja, hallom, hogy ő is fáradt, de szeretné elhelyezni a betegét. Persze, jöjjön. Egy részét a mondandójának fel sem fogtam. „Vérszegény, fogyott, vashiány, stb.”, kivizsgálás kell neki. Nyilván nem hajnalban, és ezen sokat zsörtölődtünk, akkor, mikor a belgyógyászaton dolgoztam, miért éjjel kell ezzel foglalkozni? Azóta már én is a sürgősségin dolgozom, már értem, tudom, hogy meg ez. Sok a beteg, kevés az orvos, bár, ez majdnem minden osztályon igaz. Az sürin sem kávézgatnak egész nap, sőt. Folyamatos a betegbeáramlás, és mire megjön egy, két eredmény- labor, képalkotók- (és közben egy orvos 5-8 beteggel foglalkozik egyszerre), elmegy az idő. Éjjel, sőt, sokszor már napközben is teltház van, muszáj elhelyezni a beteget, hogy legyen hely a következőnek. Mókuskerék.
Közben lassan magamhoz térek. Az orvosiban fekszem, kidőltem. Nem szoktam mélyen aludni ügyeletben, nem tudok. Még, ha nagyon fáradt vagyok is, maximum elszundítok. Tudat alatt idegesít, hogy az „ügyifon” bármikor csöröghet, és akkor lehet, hogy rohanni kell. Sok idő nincs is alvásra, vagy beteg jön, vagy az osztályon történik valami, vagy konzíliumba kell menni. Úgyhogy, ha van egy fél óra, az ember eldől, de nem alszik. Az egyetemen azt tanítják, az orvosnők 10 évvel korábban halnak. Nem csodálom. Persze, ilyenkor jön, hogy „te választottad” a „te döntésed volt” stb. De azért engedtessék meg néha, kicsit sopánkodni.
Kikecmergek az ágyból, úgy festek, mint egy zombi, felvonszolom magam. Az új beteg kórterme előtt három hozzátartozó vár. Köszönök, de nem állok le beszélgetni. Majd a vizsgálat után, addig úgy sem tudok mit mondani. A beteget kikérdezem, megvizsgálom, kitalálom, mi legyen a „menetrend” a kivizsgálásban. Mikor kilépek a folyosóra, elnézést a kifejezésért, de rám vetik magukat. „Mi lesz?” „Meddig marad?” „Mi baja?” NEM TUDOM. Röviden felvázolom az általános dolgokat, de konkrétumot nem tudok mondani, most jött, még semmi nem történt (persze a sürgősségis alapvizsgálatokon túl). Holnap majd beszéljenek a kezelőorvossal, aki a kórteremért felelős. De ne reggel! Szegény (ezt nem mondom), akkor még neki sem lesz semmi fogalma. Ezután jön a „kedvenc” kérdésem. Mit hozzanak neki? Tudom – tudom, ilyenkor az emberek meg vannak rémülve, idegesek, de mégis mit? Ami egy kórházban szükséges. Azért ez nem olyan extra elvárás, hogy tudják. Hálóing, pohár, evőeszköz, törölköző, tisztálkodó szerek, ha igény van rá, könyv, újság (bár azt mi is tudunk adni). De ez is mutatja, mennyire hiányzik ma az edukáció. Az emberek nem tudják kezelni az ilyen helyzetet. Azt még valahol megértem, hogy a hirtelen jött betegséget, az ilyenkor rájuk szakadó gondokat nem, de, hogy mi kell egy kórházban. Hát könyörgöm, mi?
Miután megbeszéltük, lemegyek, jön a papírmunka -jegyzem meg, sokkal több idő, mint egy betegvizsgálat és ez borzasztó- és újra kidőlök. Aludni már nem tudok, de legalább vízszintben vagyok. Holnap „hulla” leszek. Anyukámon kattogok. 3 éve halt meg, de a mai napig nem jutottam túl rajta, azt hiszem, sokáig, vagy talán sosem fogok. Közben újra csörög az a nyüves telefon. Beteg jön. Jó. Kezdődik minden elölről. Hajnal négy lesz, mire újra ki tudok dőlni egy kicsit. De aztán fél ötkor jön Erzsike, a takarítónő, aki az osztály egyik ikonikus alakja. Felkelek, rendes asszony, szeretem, váltok vele pár szót. Sose felejtem el, egyszer, mikor kivételesen lett volna lehetőségem aludni, arra ébredtem, hogy Erzsike, hajnal 4-kor a mélyhűtőt takarítja, persze közben morog. De csinálja. Rend legyen! Kikukkantottam az orvosiból és a konyhában a mosogatóban több kiló – Isten tudja honnan (betegek ajándéka?)- származó, kétes kinézetű és szagú hús olvadt. Szürreális élmény volt, de imádtam.
Visszatérve a valóságba, fél öt. Egy aznapi hazamenő beteg zárójelentését írom, ha már felkeltem. Ő legalább mehet haza, nem úgy, mint sokan mások. Majd megvárom a kollégákat, akik igazából már a barátaim, összekovácsolt minket a közös sors, megvárom a reggeli megbeszélést, és megyek haza. Bezuhanok az ágyba.
Dél után egykor a telefon csörgésére ébredek. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Elfelejtettem kikapcsolni és én bolond, reggel azon hívtam egy hozzátartozót. Szerencsére érzi a szituációt, így elnézést kér, hogy felébresztett, de akkor azért már elmondom neki a lényeget. Újra kidőlök. Később, mikor magamhoz térek, elgondolkozom rajta, jó-jó az éjszakázás, mert kifejezettem szeretem, csend van, jó esetben nyugodtan tudod intézni a másnapi papírmunkát, de azért minden hibája ellenére, a nappal talán jobb. Nem borítja ennyire fel a bioritmust és talán nem halok meg tíz évvel korábban.
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.