Kicsit sarkítva: vannak kutyások és vannak macskások. Én az előbbiek táborát erősítem. Nincs bajom a macskákkal, gyerekkoromban több is volt, de eltűntek. Ebben valószínűleg a közeli országút száguldó autósai is közre játszottak.
Még általánosba jártam, mikor egy szombat reggel apu, hazaérve a piacról- mi anyuval még bőven lustálkodtunk – egy puha kis csomagot tartott a kezében. A sötétben először azt hittem egy kesztyű vagy sapka, de megmozdult. Ő volt Muki, az első kutyám, egy belga juhász, akiért az egész család rajongott. Szép kort megélt, hála Istenek nem lett beteg, csendben elaludt, még emlékszem, anyu a munkahelyemen hívott miatta. A kertben temettük el, kis fejfát is kapott. Mikor letelt a gyászidő, nem kellet sokat gondolkoznom, milyen kutyám legyen. Nagy álmom volt egy Golden Retriever, tehet erről ugyanis az Úton hazafelé c. film Árnyéka. Mikor beteg voltam, egyedül az volt benne a jó, hogy apukám elment a videó tékába (milyen furcsa lehet ez a mai generációnak) és minden alkalommal ezt a filmet kölcsönözte ki nekem. Rongyosra néztem és közben vörösre sírtam a szemeim, de imádtam. És később, beteljesítve az álmom, jött Frici, az én Goldenem. Szlovákiából kaptuk, ennél fogva- különlegesnek számító- szlovák útlevele és kiskönyve volt. Olyan pici volt, hogy, el tudott bújni a liliom levelei alatt. Körülötte forgott a világ- szó szerint. Új utcai kerítés (bár tény, hogy már ráfért a felújítás), új zöldségest, virágost védő kiskerítés, új házikó, és mivel jó vastag bundája lett, kádat is kapott fürdéshez. A kezdeti kajlasága után- miután pár kiskerítést ledózerolt – ahogy nőtt, komolyodott. Még kutyaiskolába is mentünk vele, pár dolog ragadt is rá. De a lényeg, hogy ott volt. Mindig. Mikor hazamentem, már a kapuban várt, messziről felismerte az autóm hangját, örömében össze- vissza ugrált, és roppant csalódott pofit vágott, ha túl fáradt voltam vele ugrálni. Cserébe ilyenkor bejöhetett az előszobába, hogy velünk legyen, csakúgy, mint karácsonykor és szilveszterkor, hisz családtag volt. Ő volt a tanúja a szilveszteri lánykérésnek is.
Évekkel később, mikor a családom utolsó tagja, drága édesanyám is eltávozott és időközben el is váltam, ő maradt, aki hazavárt. Öregedett, már nem ugrált a kerítésnél, csak a fejét emelte fel, hogy „na, megjöttél?” Majd beteg lett és el kellett altatni, két hónapja. Külföldön voltam mikor kezdődött a baj, de megvárt. Életem egyik legszörnyűbb napja volt. Végig egymás szemébe néztünk, és mintha- mint oly sokszor- beszélt volna a tekintetével: „Látlak gazdi, tudom, hogy itt vagy, semmi baj, ne izgulj”. Nyugalom áradt belőle. Most egy kis fejfa jelzi a kertben Muki mellett, hogy volt egy Fricim is. Mikor készültem erre az írásra, sok kutyás közmondást, szófordulatot, idézetet találtam- ismét rácsodálkoztam, milyen szép a magyar nyelv. Egyet emelnék ki, Márai Sándortól: „A kutyám nem volt a testvérem, nem volt a gyerekem, nem volt a szerelmem. Több volt annál: a társam volt a magányban, a tanúm az életben. Mikor elment a múltam egy darabja eltemettetett vele”.
Pontosan. Mikor eltemettem Fricit, a szívem egy darabkája vele távozott.
Így, már teljesen igaz rám a mondás: „a kutya se vár haza”.
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.