Ahogy idősödöm, egyre több hasonlóságot vélek felfedezni édesapám és köztem. A szokásokban, leginkább. Tetszik, sőt, kifejezetten büszke vagyok rá. Talán nem tűnnek nagy dolgoknak, némelyik inkább csak megmosolyogtat, de nekem fontosak. Ritkán járok a temetőbe. Nehezen tudnám elmagyarázni miért, de valahogy nem ez hoz megnyugvást. Ez nem jelenti azt, hogy nem jutnak eszembe a szüleim. Sőt. Nagyon is gyakran. Akár egy illat, egy mozdulatom, egy film, egy elcsípett beszélgetés- „nahát, apu is pont ezt a szófordulatot használta”- és eszembe jutnak. Pillanatok, képek ugranak be. Együtt töltött szép idők.
Apukám szeretett főzni. Persze, csak, ha kedve is volt hozzá, a napi, rutinszerű főzést meghagyta anyunak. De ha apu beszabadult a konyhába! Jött a vasárnapi húsleves előtti előétel, a velős csont és a velős kenyér, sóval, pirospaprikával. Mennyei étel! Persze a csontot utána a kutya kapta meg, neki is legyen jó napja. A csont maradéka néha télen került elő egy lyukból a föld alól. Aztán ott volt a tatár beefsteak. Ez egy nagyon megosztó étel, van, aki imádja és van, aki rá se bír nézni, átmenet nincsen. Én az elsők közé tartozom. Különleges szertartás volt nálunk, ha lehetett kapni. Apu szépen, nagy gonddal előkészült, ahogy kell, számomra azóta is az „istenek eledele”.
Tőle örököltem a nagy nyári befőzések, „eltevések” iránti szeretetem. Lekvár, lecsó, és a savanyúságok, mindenféle verzióban, uborka, csalamádé, almapaprika, kisdinnye. Élénken él a kép, ahogy a teraszon a kis család – egy szem gyerek vagyok – nekiállunk a csalamádénak. Ki az uborkát szeleteli, ki a káposztát reszeli, ki paprikát vág. Télen pedig elővettük a spájzból a „nyarat”. Azóta is minden nyáron csinálom én is. A lecsó lekerült a spalettáról, az valahogy nem sikerül, de a savanyúságaim „híresek” és a lekvárjaim sem veti meg senki. Ezt tartom az egyik fontos örökségemnek. Egy másik, számomra fontos és szép szokás, amit aputól „átvettem”, egy szervezet támogatása. Egy fogyatékkal élő emberek festő csoportja. Egyszer becsengettek, apu vett egy adag képeslapot és után minden évben, karácsonykor vagy húsvétkor megvette az aktuális csomagot. Miután meghalt, egyszer csak jött egy csomag. Az ő nevére. Egy adag képeslap, könyvjelző, ajándékkártya, és a csekk, tetszőleges összeggel. Elméláztam rajta, sokáig néztem a nevét a borítékon. Majd átutaltam egy kisebb összeget. Azóta minden évben, karácsonykor utalok nekik, folytatva apu hagyományát és kapom az ő nevére a csomagot. Nem szóltam nekik, hogy már lassan 12 éve meghalt. A közlemény rovatba is az ő nevét írom. Jól esik a lelkemnek, hogy „neki jön”.
Sok kis apróság van még, amit tőle vettem át. Például az esti film kiválasztása. Én kinéztem hármat a listáról, mert az is volt ám, beszámozva a kazetták, és közösen döntöttünk. Bár ez, illetve nem is ez, inkább maguk a filmek, amiken felnőttem, nem is apróság. A szüleim mutatták meg nekem egész kiskoromtól kezdve a nagy klasszikusokat, a nagybetűs JÓ filmeket. Ezeken nőttem fel. Sejtelmem sincs hányszor láttam a Casablancát, a Rettenthetetlent, az Elfújta a szelet, a Hét mesterlövészt, a Távol Afrikátólt és még sorolhatnám napestig. Kívülről tudom őket. Ezek minőségi filmek voltak. Nyilván ma is készülnek kiváló alkotások, de úgy gondolom ezeket a filmeket, a nagy klasszikusokat, mindenkinek látnia KELL. Formálják az ízlést, elgondolkodtatnak, tanítanak. Hasonló élményem a könyvekhez köthető. Ott is apu volt a kezdeményező. Olvastam én már azelőtt is, de az első igazi nagy könyvélményem neki köszönhetem. Fülemben cseng, ahogy mondja, „ha jót akarsz, ezzel kezd” és a kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja című könyvét. Igaza volt. Ott eldőlt minden. Igazán, de úgy igazán beleszerettem az olvasásba. Sorra faltam a klasszikusokat, kifejezetten szerettem a nagy monumentális alkotásokat, mint a Háború és béke, az Anna Karenina, a Nyomorultak, a Bűn és bűnhődés, a lista hosszú lenne, ha mindet leírnám. Azóta is tart a szerelem, a házam tele könyvekkel.
A végére hagytam a címadó történetet. Ez számomra egy kedves, vicces szokás, ami szintén tőle ragadt rám, bár ez sokáig nem tudatosult bennem. Akármerre járok a házban vagy akár a kertben, szanaszét hagyom a poharaimat és a bögréket. Apu csinálta ezt, bár, annyira nem fejlesztette tökélyre, mint én. Nem tudok egy pohárból inni és ez nem flanc vagy nemtörődömség. Egyszerűen, ahogy jövök – megyek a lakásban, eszembe jut inni, és mindig előkapok egy poharat, mert az előzőt valahol letettem, fenn maradt az emeleten, kinn a teraszon, vagy még épp víz van benne én pedig narancslére vágyom. Így történik meg, hogy a nappaliban, a kanapé melletti radiátoron vagy a dohányzóasztalon néha öt-hat bögre „figyel”. Ha már zsúfolt a helyzet, megyek egy kört a lakásban és összeszedem őket. Egyszer a férjem napközben küldött egy fotót, nagy kérdőjelekkel, ugyanis a kertben a gázórán talált egy kávéscsészét. Hiába, le kellett olvasni az óraállást, kimentem reggel kávéval a kezemben, és ennyi. Ilyen prózai a történet. De ahogy megláttam a képet, egyből bevillant egy gyerekkori kép: anyu egy üres poharat talált a kertben a cseresznyefa egy nagyjából vízszintes ágán. Itt is prózai volt az ok. Apu kiment a kertbe egy fröccsel nyáron, és egy kiváló helyet talált a pohárnak a fa alatt ücsörögve. A bevillant kép és az én otthagyott csészés képem hatására percekig nevettem. Hiába, a gének.
Ezekek a géneknek köszönhetem azt, aki lettem. Köszönöm Apu! A befőzést, a filmeket, a könyveket, a tatár beefsteaket, és azt a bizonyos, családi körben híressé vált poharat a cseresznyefán.
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.