Ébredés előtt

Tíz kilós súlyok zuhannak az égből, haláli némasággal, s úgy húznak el mellettem, mintha mozivásznon látnám mozgásukat. Hang – nincs. És érdekes módon, valami okból kifolyólag a zuhanásuk mellém érve vízszintes száguldásba csap át. Valahol óriási kazánban forrhat valami, hisz alólam sűrű sötétlila füst gomolyog. De ott marad, messze a mélyben, s csak néha-néha csap feljebb a füst, mintha egy óriás próbálkozna magasra ugorva lerántani maga mellé. Körülöttem tejfehér-csillogó minden; alul, a füst körül mélyfekete, mintha a legnagyobb mélység vagy távolság lenne ott, ahol még a szupernóvák fénye is elveszik.

Hirtelen csillámló szivárványszínek közt suhanok. Villogó sziporkák pattannak el sercegve a fülem mellett. Kinyújtom utána a kezem; de kipattan belőle, megperdül a levegőben, majd millió szikrává szakad, s e szivárványszínekben játszó tűzijáték himbálózva enyészik el a távolban. Másik után nyúlok, mely sisteregve száguld felém, kezem ökölberándul, pillanatra kihuny a fény, majd térbe rögzített röntgenképként feketéllnek elő a csontok, s a szikra minden további nélkül kibújik közöttük, mint legyek az ablakok díszrácsai közt. Fájdalom nincs, s az izzófekete csontok lassan visszaolvadnak vörös majd barnás színváltozatot véve, a kézbe. Állok, s a kezem nézem. Kővé dermedve feszül az ököl, s ujjaimat a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudom széttárni.

Fehéren vakító táj rohan visszafelé az ablaküveg mögött. Hószikrák villognak, s a végtelen fehérségben fekete gyászos foltok lapulnak. Varjak. Gubbasztanak, mintha a végítéletet várnák, mely elől úgysem lehet elmenekülni, bármennyire is kívánná az ember. Alattam hangosan bőg a motor, s a busz lassan hullámzó ringása olyan, mint tengeren a hajó. Távolban egy-egy tanya szürke fái látszanak, homályosan, ködszerűen; felmerülnek, lassan forognak a tájjal, majd elmerülnek a végtelen fehérségben. Vállamat bunda nyomja, arcom a prém finom simogatását érzi; olyan ez, mintha egy hangosan doromboló, meleg macskatest feküdne rajtam, mintegy sálként ölelve nyakam. A busz szinte üres. Elmosódott alakok ülnek itt-ott a másik oldalon. Mintha végtelen messze lennének térben és időben. Elérhetném őket, ha kinyújtanám utánuk a kezem, de ennek még a gondolatától is idegenkedem. A sofőr nem látszik. Mintha magától tudná a hatalmas gépkocsi, merre fusson, a kormánykerék lassú, magabiztos mozdulatokkal fordul jobbra-balra, s habár az elülső üveget teljesen tejfehér hó fedi, biztosan gurul az úton. A táj is furcsa. Éjjel van? Nappal? Hova utazom? Hát nem mindegy? A fontos, hogy valahova megyünk. Az út a fontos, nem a cél.

Csendes, éteri zene szűrődik valahonnan. Nem határozható meg az iránya, csak van. Kitölti a teret, ami lehet egy város tere, egy szűk kis szoba, a konyha sarka a tűzhely mellett, vagy maga a világegyetem. Körülöttem van, simogat, betakar, s hogy mekkora a tér, nem érdekel. Talán elveszne ez a gyönyörű, sosem hallott muzsika, ha tudnám a forrását. De így jobb. Csukott szemem mögül figyelem a zenét. Mindegy, hogy nyitva van-e a szemem, hisz úgysem látnék semmit. Még a feketeséget, a sötétet sem. Szemhéjamon keresztül látom a látóhatár valós távolát: a szem felületét. Azon túl a semmi következik. Valójában teljesen mindegy, hogy szemeim halott tágranyílt merevséggel bámulják-e a semmit, vagy csak a bezárult szemhéjak mögül érzékelem azt. Csak a zene maradjon. Jóleső, meleg. És simogat.

Repülök. Valahova ugrottam, valahova sietek, valakitől menekülök. Óriási sebességgel közeledik a vízfelület. Az ágat elhibáztam. Most a víz rohan felém. Sekély hegyi patak. Már szinte hallom a csontok végső reccsenését a sziklás aljzaton, amit néhol csak a siető hullámocskák takarnak el tizedmilliméternyi vastagságú vízréteggel. S belemerülök a vízbe. Átfúrom a kövek vastag rétegét, mint buldózer előtt, úgy tornyosulnak körülöttem a sokszínű, kristályos ásványok, majd mögöttem ismét elrendeződnek a régi, évezredes rend szerint.

Sötét csőben emelkedem felfelé. Valahol nagyon messze a magasban egy halvány csillag pislákol. Egyre növekvőben. Tudom, hogy víz alatt vagyok, de mintha kopoltyúkon lélegeznék, teljesen nyugodtan szívom a „levegőt”. Furcsa, de nem zavaró. Lassítok az emelkedésen. Valójában nem is mozdultam, csak gondolataim hatására áll meg a távoli, közeledő csillag. Gyerünk tovább. A csillagból lassan egy kis, ragyogó égfolt lesz. A vízből kiemelkedve érzem, hogy kútban vagyok. Nem tapintom, de érzem a nedves, moszatos, régi téglákat tenyeremen. S most tovább emelkedek a levegőben úszva. Talán önmagam keresem?

Sötét van. Bársonyos, puha, csendes-hűvös sötét. Nincs semmi, csak én vagyok. És látom a sötétséget, érzem a semmit. Rajtam kívül van, de bennem is, titokzatos sugarai, erőterei át- meg átszőnek, s beszélgetek a semmivel. Valami titokzatos módon, hang, fény, tapintás nélkül, külső érzékszerveim süketek, hidegek, halottak. A test nem létezik, a tér sem, csak én vagyok.

Fény robban a szememben, pilláim, mint riadt madarak szárnyai verdesnek, lassan kibontakozik előttem a plafon, s a szomszéd szobában lassan, öregesen hetet kongat az óra.

Reggel van.

Author: Arcson Rafael

Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.