Halkan ereszkedett a szürkületi homály a tájra. A füzesben már semmi sem volt látható, hacsak az ember neki nem ment. Akkor is csak csillagokat látott. Az erdőben csak alig kivehető fatörzsek látszanak és az avar halk susogása hallatszik.
Az öreg tölgy nyugodtan várja az estet a folyóparton. Tudja, hogy el fog jönni barátja a fülesbagoly, akivel együtt emlékezik a régmúlt időkre. Igen, mindketten már megöregedtek, de a tölgy mégis jóval öregebb volt. Már sok utódja van mindkettőnek, s most már csak az emlékezetnek élnek és azért, hogy legyenek.
Halk szárnysuhogás hallatszik a csillogó folyófelszín felett, s egy árny ereszkedik a tölgy egy kinyúló ágára. A fülesbagoly az. Halkan tollászkodik, s csak utána szól egyet, ami azt jelenti: „Szervusz, megjöttem”. A tölgy levelei halkan susognak a szélben, mintegy visszaköszönés céljából.
A két öreg lény hallgat, emlékeire gondol, s csak jó idő múlva szólal meg halkan a tölgy.
– A múlt héten favágók jártak az erdőn. Itt mentek el mellettem. Az egyik fiatal nagyon megnézett, s akkor már szinte éreztem a fejszecsapásokat a törzsemen. Féltem. Vártam, hogy megjössz, s megkérhetlek, nézd meg a faluban, akarnak-e kivágni, de te nem jöttél. Aztán több napon át hallatszottak a fejszecsapások, s a fák jajgatása, de erre már nem jöttek. Úgy látszik, nem fognak bántani…
– A faluban voltam -, szólalt meg a bagoly -. Gondoltam, hogy eljövök, de aztán az egyik házban disznóölés volt, s több napon át eltartott a maradék. Aztán még pár napig ott tartózkodtam, lestem az egereket és a verebek tanyáit, de lassan meguntam a simabőrű lármáját és eljöttem…
Hosszan hallgattak, gondolataikba merülve. A bagoly emésztett, s időnként szőrpamacsokat köpött a vízbe, melyek az egykori mezeiegér maradványai voltak. A tölgy elnézte ágai árnyát a folyón, aki a legöregebb volt hármuk közül. Aztán megszólalt.
– Már a gyökereimet mosod, te folyó. Nemsokára már engem is kimosol a partból. Miért vagy tavaszonként olyan dühös, amikor mindenki örül?
– Nem tudom -, loccsant halkan a folyó. – Talán azért, mert a sok olvadáslé felduzzaszt és megnöveli az erőmet, s aztán ki kell tombolnom magamat. Vagy talán azért, mert ezek a vacak kis mellékfolyók mindenféle szennyet öntenek belém. Nem tudom…
– Emlékezem -, susogott az öreg tölgy -, mikor idekerültem, még egészen kis makk voltam. Nem is tudtam mást, csak azt, hogy a földbe kerültem, és hogy álmos vagyok… Aztán arra ébredtem, hogy valami különös érzés bizsereg át csírámon, s az duzzadni kezd. Gyökeret eresztettem, erősödtem, s egy napon már meleg sugaraival megsimogatott a nap… Emlékszem, hogyan nőttem, s hogyan elcsodálkoztam minden új dolgon… Most már semmi sem lehet új… Talán csak a vég… Azon sem csodálkoznék… Aztán, hogy elcsodálkoztam, mikor leesett az első hó… Utána már csak arra emlékszem, hogy idősebb koromban egyszer nagyon lerágták a kérgem a nyulak. Azt hittem, hogy a tavasszal kivág engem is a vén kaszás, mint már annyi fiatal fát láttam magam körül. De nem pusztultam el… Megöregedtem… Láttam az állatokat, amint rémülten menekültek a kutyák és az emberek elől, akik tüzet köpő csöveikkel messziről pusztítottak közöttük… Aztán azt is láttam, amikor az emberek piszkosan, mocskosan gyilkolták egymást, hallottam az apró pukkanások sorozatát és a rá felelő halálsikolyt. Láttam, amint egy hatalmas repülő madárból orsóalakú valamiket dobáltak egymásra. Hallottam a robbanásokat, a kidőlt fák fájdalmas sikoltásait és a simabőrű emberek halálhörgését… Láttam, amikor az emberek ünnepeltek, boldogok voltak, vidám arcok tömkelegét; és láttam, amikor búsultak, síró arcok vonultak el a gáton egy kocsit kísérve, s hallottam a gyászolók jajongását… Sokszor láttam a simabőrűt, de valahányszor láttam, csak pusztított maga körül. Úgy látszott, teremteni nem tud… Aztán, emlékszem, a múlt évben egy csapat fiatal simabőrű jött az erdőbe. Vállaikon fiatal facsemetéket hoztak, gödröket ástak, elültették őket. Sok év után ez meglepett. Azt hiszem, az ember végre megtanult jót tenni, teremteni… És emlékszem terád, öreg bagoly, emlékszem, hogyan ismerkedtünk meg, aztán pedig hányszor jöttél meglátogatni…
Elhallgatott. Megöregedett ágait kinyújtotta, s elmerengett a régmúlt eseményeken.
A csöndet a bagoly szakította félbe. Úgy beszélt, mint egy fáradt vándor, aki tapasztalatain révedezve észre sem veszi, hogy már nem csak magában folytatja társa gondolatát.
– Igen, emlékszem hogyan ismerkedtünk meg… Fiatal voltam, tapasztalatlan.., Éhes voltam és nem volt türelmem az estét bevárni. Nappal indultam vadászatra. Az erdő minden lakója, aki csak meglátott, nekem támadt… Akkor még gyenge voltam, menekülni kezdtem… Itt bújtam meg a te ágaid között… Azóta sokszor meglátogattalak, jóbarátok vagyunk… Sokszor láttam az embert, nagyon sokszor. Valamennyiszer láttam, csak pusztított. Állandóan pusztít. Vagy embertársait, vagy minket, a szabad erdei lényeket. Egyszer majd önmagát fogja kipusztítani… Az ember gonosz, még örömében, szórakozásával is pusztít. Sokszor láttam az erdőn tüzet köpő botjával… Az én népemet is pusztítja… Azt mondja, hogy a halált hozom rá. Pedig nem igaz…
Hosszú csend borult rájuk. A sötétségen át idehallatszott a tücskök hegedülése, amelyek még mindig életben voltak, s örültek rövid életüknek.
A bagoly elrúgta magát a tölgy ágáról, magára hagyva az öreg tölgyet gondolataival.
Egy napon aztán a tölgy különös zajra ébredt. Ágak recsegtek, emberi kiáltásokat és puskalövéseket hordozott könnyű szárnyán a szellő. Elkezdődött az őszi hajtás.
A hajtók sorra rázták meg a bokrokat, cserjéseket, rémült állatokat ugrasztva ki azokból, s az elszórt vadászállásokból szórványosan hallatszottak a puskalövések, vidám kiáltásokkal vegyülve. A hajtók kurjongattak, a vadászok vidáman kiáltottak fel, valahányszor egy vad felbukott, s nem vették észre, hogy vidám kiáltásaikba burkolózva ott bujkál a halál.
A felügyelő számba vette a vadat, aztán jókedvű beszélgetés közben eltávoztak az emberek az erdőből.
Csak az Elmúlás maradt ott, levetve magáról az álruhát, és ott gubbasztott az egyik bokor aljában, lesve a még elkésett vándorokat, kiket az örök útra kellett igazítania. Mivel azonban nem jött senki, felállt, s eltávozott a falu felé, mondván, hogy ott mégiscsak több dolga lesz.
Ekkor már éjjelenként szorosabbra húzta a földet a fagy, s reggelenként vékony hártya fedte a tocsogók vizét, míg a földről felszálló köd elfedett mindent ami élt és mozgott az erdőn. A vadkacsák és libák örültek ennek, mert az erdő szétszórta hangjaikat, hol gyengítve, hol erősítve azt, s a szegény róka káromkodott volna, ha ember, mert már vagy tizedszer indult el különböző irányba, és a végén mindig fejest bucskázott a folyó hideg hullámai közé. Lompos, a róka, prüszköl, s arra gondol, hogy ez a nyavalyás köd is csak azért van, hogy elbolondítsa a szegény rókát, azzal mérgesen megfordul, s eltűnik a cserjésben a falu irányába. Jobb neki a tyúkokat leemelni az ülőről.
Egy reggel aztán már vékony jégkéreg borította a folyó tükrét is, délután pedig meghasadtak a kövér, szürke felhők oldalai, s lassan, szitálva hintette szét fehér pelyheit a Tél. Az öreg tölgy összébbhúzta ágait, s arra gondolt, hogy itt az ideje az alvásnak, de gondolatának vége elveszett a hulló pelyhek halk zizegésében. Az öreg tölgy aludt.
Aztán megjött a Tavasz. Vidám nevetéssel ébresztette az alvó lényeket, ezüstpálcájával könnyedén csapott jobbra-balra, s a Tél szürke, még megmaradt rongyai rémülten menekültek észak felé.
A jég és hó elolvadt, beszívárgott a föld réseibe, s titkos csatornákon keresztül eljutott a folyóba. A folyó megduzzadt, haragos harsogással törte fel rabbilincseit, melyet még a Tél szolgái vertek rá. Apró mellékfolyói téli piszkot, elhullott ágakat, leveleket, feloldott agyagot hordtak medrébe. A folyó feldühödött. Először a mellékfolyók felé csapott vissza, haragosan zúgva, majd mikor belátta, hogy ezzel nem ér el semmit, vad dühvel fordult partjai felé.
Az egyik parton ott állt csendesen a Vén Kaszás, s nézte a dühöngő folyót. Lassan odament a partra, s nyugodtan beleereszkedett a folyó habjaiba. Ekkor már az öreg tölgynél volt.
Az öreg tölgy különös érzéssel ébredt téli álmából. Úgy érezte, hogy gyökerei már nem markolják a kemény talajt, hanem víz fogja azt körül.
– Mi van veled te folyó? -, kérdezte csodálkozva. – Ne dühöngj annyira, mert már majdnem kiástál.
A folyó azonban nem figyelt rá, csak a Halál emelkedett fel habjaiból, s az öreg tölgy megértette, hogy itt az elmúlás.
– Eleget éltél! El kell pusztulnod! -, harsogott a Végzet a folyó habjai közül.
– Nem hagyhatnál békében még egy kis időre? – kérdezte az elgyengült tölgy.
– Nem! Eleget éltél! – Ordította a folyóból a Halál.
A folyó nekizúdult a partnak, s az öreg tölgy halkan, lassan eldőlt, bele a folyó árjába. A kis hullámok simogatva ölelték körül az öreg tölgyet, s a halott fa elindult második, utolsó útjára.
Author: Arcson Rafael
Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.
