Levél az Ősznek

Kedvesem!

Szeretném, ha tudnád, hogy most, hogy nem vagy mellettem, és nélküled vagyok kénytelen szembenézni a mindennapi kihívásokkal, átértékeltem a kapcsolatunkat.

Bevallom, nem mindig tetszett, amit velem tettél. Sőt, kifejezetten furcsállottam, amikor azzal indítottad az ismerkedést, hogy letépkedted a virágaim szirmait. Bár ma már értem, hogy az egésznek az volt a célja, hogy megtudd, szeretlek-e, én mégis sajnáltam a margarétát és a napraforgót, mert úgy véltem, nem volt igazságos velük szemben, amit tettél. Helyette talán megbeszélhettük volna. Ám amikor láttam, hogy örülsz annak, hogy minden virágnak páratlan számú szirma van, hogy igazolja az érzelmeimet, és megnyugtatott téged a játék eredménye, szemet hunytam a járulékos veszteség felett.

Persze, hiszen azzal folytattad, hogy lehoztad nekem a csillagokat. Csak úgy hullottak alá esténként, amikor épp dolgoztál, és én a teraszon ültem. Akkor még nem tudtam, hogy neked köszönhetem a hőmérsékletet is, ami nem volt túl forró, de hűvös sem, hanem pont kellemes. Most, hogy nem vagy mellettem, tudom, hogy ez volt az ölelésed és a védelmed. Sajnálom, hogy nem értékeltem eléggé.

Észrevétlenül halmoztál el a színekkel. Egészen más színekkel, mint amilyeneket azelőtt láttam. A zöld egyre több árnyalata mellett te kedvelted a sárgát, a narancsot, a bordót, és a vöröset is. Csodálatos kompozíciókat alkottál vele körülöttem, hol egészen nagy, hol pedig szinte láthatatlanul kicsi ecseteiddel, s mindezt valamiféle hihetetlenül szép kék háttérrel egészítetted ki, ami önmagában gyönyörűséggel töltött el.

A gyerekek arcán azonban szomorúság lett úrrá az érkezésedtől. Nem értették, hogy miért jöttél ilyen hirtelen, felváltani a nővéredet. Úgy érezték, vele gondtalanabbak és szabadabbak lehettek. Bár én tudtam, hogy a kötelesség, amit diktálsz nekik, értük van, a fejlődésükért és életük későbbi stabilitásáért, az iskolatáskát cipelő, elkámpicsorodott arcok nem adtak túl jó ajánlólevelet rólad. Igaz, hatásukat később enyhítetted az osztálytermekből kihallatszó, vidám gyerekzsivajjal.

Édes gyümölcsökkel kínáltál, lédús barackot, körtét, szőlőt tettél a tálra, almát, tököt, krumplit, káposztát hoztál, és megtanítottál arra, hogyan tudom megőrizni zamatukat hosszú időre is. Bort forraltál, érett, ízes, bódító nedűt, hogy lássam varázsoló, ínyenc képességeidet is. És széles mosollyal nevettél rám, és táncoltunk, és hevertünk a fűben együtt, hallgattuk a tücsköket, és beszívtuk a Mindenség tömény illatát.

De aztán elzavartad a madarainkat az eresz alól és az oszlopok tetejéről. A drága, csivitelő, villás farkú lakótársaink összegyűltek a villanydrótokon, és két utolsó búcsúkör után elmenekültek előled, mint ahogy a hosszú lábú gólyák is inkább a kimerítő utazást választották a társaságod helyett. Így, utólag, értem már, hogy ez is a kedvességedet igazolta, bár akkor durvaságként értékeltem. Időben elhoztad nekik a hírt a veszélyről, hogy fel tudjanak rá készülni, és el tudják kerülni azt.

De ezt követően, amikor mélybarna szemedbe néztem, mégis megijesztettél. Úgy éreztem, az elmúlás, a búcsúzás, a halál hírnöke vagy, ezért megtorpantam, és hátraléptem kicsit. Távolabbról néztem a szomorúságodat.

Ezernyi levelet küldtél. Gyönyörűeket. Szinte mindegyik egy-egy egyedi, különleges, színes műalkotás volt, és bárhová mentem, odasimultak a talpam alá, emlékeztetve a szerelmedre. Gyerekes volt, tudom, mégis gyűjtögettem őket. Gondosan lepréseltem, hogy maradjon emlékem utánad (mostanában néha előveszem és megszagolom őket, elhozzák az illatodat). Mert akkor már megéreztem, hogy el fogsz hagyni. A levélszőnyeg beterítette az utcákat és az erdőket. Ma már értem, hogy ez lett a paplan a földön és a földben alvóknak, hogy ez is a gondoskodásodról és az előrelátásodról szólt, hogy ez is másokért, az Életért tett cselekedet volt Tőled, akkor mégis azt hittem, hogy rombolsz. Mert nem volt jó nézni a kopasz fákat, akiket levetkőztettél, és ettől olyan sebezhetőnek és megalázottnak tűntek. Pedig te épp ezzel a kártevőktől is megszabadítottad őket.

Szóval meglehetősen megosztó személyiséged hol bántott, hol simított engem, és körülöttem másokat. Sokan dicsértek, ám még többen szidtak. A legtöbben pedig nem értettek Téged, nem látták, nem érezték át a céljaidat, így időnként bosszúsan, általában pedig csendesen és megadóan tűrték a változást, ami Veled jött.

A hetedik érzékem azt súgta, hogy bántott, hogy az éjszaka egyre nagyobb és nagyobb időt lop tőled. Láttam, ahogy erre való válaszul te csak azért is narancsos fényt küldesz a korán sötétedő égboltra, hogy mégis elkápráztass mindenkit a színeiddel. Gyakrabban sírtál. Próbáltál elbújni a szürke felhők mögé, de tudtam, hogy ott vagy, mert a könnyed átfolyt rajtuk, sarassá tette az utcákat és esernyőket kényszerített az emberek kezébe, miközben befolyt a fák gyökerei alá erőt adó táplálék gyanánt. Ám így még azok is, akik azelőtt oly boldogan ültek ki a házaik elé beszélgetni, élvezni a Nap lemenő sugarait, és általad szabályozott, kellemes melegét, kabáttal kezdtek védekezni ellened, és haragudni kezdtek rád, amiért elszakítod őket egymástól.

Vajon te is csalódtál bennük amiatt, mert nem értékelték a törekvéseidet: elnyújtani a színek eltűnésének idejét, sőt, varázslatossá tenni az előtte csaknem egyhangúan zöld környezetet, és időben szólni a Télről, hogy felkészülhessünk? Te is úgy érezted, hogy nem értenek meg, ezért fordultál el tőlük? Elhívtad a Szelet, hogy fütyüljön át az ablakokon. A Hideget, hogy csípje meg az arcokat (meg persze a csipkebogyót). Aztán magad adtad át a helyedet a Sötétségnek, gálánsan, szabad akaratodból mégis, valamiféle tiltakozásként az ellenséges fogadtatásunk miatt.

Láttam még, ahogy végül beterelted az állatokat a barlangokba, és az embereket a házakba, mert, hiszen te sem akartad, hogy megfagyjanak utódod kemény hónapjai alatt.

Aztán elmentél, és vissza sem néztél. Bennem pedig itt kong az a szerelmes mondat, amit érkezésedkor súgtál a fülembe: Megjöttem, Édes, három hónapig maradok.

Mert szerintem ez nem épp a legjobb udvaroló duma.

Később, szerelmesen, már azt is mondtad, visszajössz. Hogy annyit kell majd csak várnom, míg a gyermekünk megszületik, és akkor megint itt leszel velünk kicsit, és megint játszani fogsz velünk, és azon leszel, hogy észrevétlenül is örömeket szerezz a simogatásoddal, az öleléseddel, és a táj meseszerű átváltoztatásával körülöttünk, s hogy hiszed, hogy megértem majd, miért mész el, és egyre jobban örülök majd visszatérésednek évről évre…

És igen, most már értem, hogy el kell menned. És azt is, hogy jönnöd kell. Hogy ez így igazságos, hogy a testvéreiddel, akikkel együtt örököltétek meg a világot, egyforma részben egyeztetek ki, hogy ki, mikor mutathatja meg és élheti meg zavartalanul az évben önmagát. Mégis szomorú vagyok, amikor jössz. Azért is, mert tudom ezt a rendet, és már előre fáj a távozásod. És azért is, mert túl nagy csönd marad utánad, túl sok szépséget viszel magaddal, vagy küldesz el a környezetemből.

Ám, ha a zörgő avarra lépek, eszembe jutsz. Mikor nem hó, hanem eső hull az égből, lelki szemeimmel ott látlak a fátyla mögött. Mikor sóvárogva tapad az orrom a teraszajtó hideg üvegére, és felidéződik bennem a szalonnasütéses, baráti esték semmivel össze nem téveszthető illata, vagy a tárcsán sült macok ínycsiklandó íze, vágyom utánad. Amikor mécsest gyújtok, és eszembe jutnak régi szeretteim, érzem a vigasztaló ölelésedet.

Nagyon várlak vissza.

Pedig biztos vagyok abban, hogy amikor újra látlak majd, akkor keménységet fogok játszani, és egy ideig el fogok fordulni tőled, elhitetve magammal, és veled, hogy észre sem vettelek. Akkor is, ha tudom, hogy nincs a tiédnél nagyobb hűség, mert bizonyos, hogy mindig pontosan, és változatlanul térsz vissza. Mégis durcás leszek, és meg akarlak büntetni majd a hosszú távollétedért. Holott… oly kevés az idő, amíg itt lehetsz.

Author: H. Szabó Klári

H. Szabó Klári az Irodalmi Rádió szerzője. Fő hivatásom szerint középiskolai matematikatanár vagyok, különös érdeklődéssel a geometria és az építészet iránt. Szülővárosom, Eger nagy múltú gimnáziumában elsősorban a reál munkaközösséget erősítem tehát. „Mellesleg” ének-zene-tanárként, és a végletekig megújulni vágyó kreatív lélekként, ha kell, műsorokat szervezek, dekorációkat alkotok, ha kell nem átlagos, meglepő tananyag-feldolgozást segítő eszközöket, vagy egyedi gyöngyszobrokat. Pedagógusként és három gyermekes családanyaként időnként túl sok korlát vesz körül, melyeknek a döntögetéséhez nem mindig érzek magamban elegendő lelki erőt, és szinte mindig időgondokkal küzdök. Bár már több, mint 25 éve vagyok a pályán, kamasz fiaim és tanítványaim mellett igyekszem fiatalos és naprakész maradni, amennyire ez lehetséges. Nagyjából 11 éves korom óta foglalkozom komolyan az írással. A szavakkal, ritmusokkal, rímekkel való festés és alkotás egészen korán megfogott. Szívesen kísérletezem különböző formákkal és szerkesztési elvekkel versben és prózában egyaránt. Ám ahogyan ez a szívem csücskévé vált, sérülékeny is lett. Nehezen nyitom ki a műveimet a nagyközönség előtt, még azóta is, amióta már rengeteg pozitív visszajelzés, és sikeres alkotói pályázatok mutatják azt, hogy talán nem hiábavaló. Középiskolásként helyi antológiákban jelentek meg műveim, majd felnőttként három saját kiadású kötet (Bölcső vagyok, Ad Librum 2009.; Te teremted Ünneped, Könyvműhely 2012.; A szavakon túl…, Könyvműhely 2019),...