Máriához

Kezemben tartok egy képet, 

Miközben merengve nézem, magamban kérdem: 

Ki lehet ez a szép barnaszemű? 

Egy percig gondolkodom, de aztán megvan. 

Felkiáltok! 

Ó, hát most már tudom, rájöttem, ki ő  

és azt is tudom, mi a neve e bájos arcú lánynak: 

Máriának hívják. 

Miriam, Isten anyja után kapta szép nevét. 

Mária, ahogy a képről visszanézel rám 

szemed sarkában megbúvó, szádon nyíló mosollyal,  

oly bűvösen, oly csábítón, 

érzem elvesztem, végem van.  

Megbabonáztál, lábamról levettél, elbűvöltél. 

Előtted ím, most térdre borulok, 

neved halkan suttogom, 

s közben szám nyílik vallomásra: 

Mária imádlak! 

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.