Dorina alapvetően őszinte, egyenes, szókimondó teremtés volt, aki felvállalta magát, a hibáit, hiányosságait egyaránt.
Gyakran bukdácsolt, olykor el is esett, de mindig felállt, mert voltak akik ebben segítették, azok akik őt szívből, őszintén szerették.
Olykor hegynyi akadályok hátráltatták, ám azokat szisztematikusan, ahogy ő vallotta kavicsonként bontotta le.
Alapvetően nem volt kíváncsi természetű, mármint olyan vonatkozásban, hogy ki kivel, a szomszéd mit főz, soha sehol nem emelte fel a fedőt és lévén épp elég dolga, szomszédoló se lett belőle soha.
Sokat dolgozott, tanult, igyekezett, ahogy mondani szokás a víz felszínén maradni, akkor is, amikor többen is le akarták őt a víz alá nyomni.
Élete derekán rátalált az Úr féltő, mentő kegyelme, szeretete, mely alapvetően változtatta meg az életét. A hívő közösségben jól érezte magát, úgy gondolta, hogy testvérekre talált.
Így folydogált az élete, a nehezeket elviselte, mégis mindig volt öröm is a szívében.
Egyik alkalommal, ahogy haladt a maga megszokott, jól kitaposott, bevált útján, észrevette, hogy vannak mellékutcák. Igen, de hiszen azok addig is ott voltak, őt még sem érdekelték. Az egyik viszont mégis – ki tudja miért – kíváncsivá tette. Nem megyek messzire, éppen csak benézek, határozta el magában. Ez az utca viszont bevonzotta és vitte, vezette egyre távolabb. Annyira különleges volt, olyan, amilyenről még soha nem is álmodott. Már nem érdekelte a kitaposott, megszokott ösvény, erre az eddig ismeretlenre vágyott. Tudni akarta hol a vége és hogy addig mennyi nem várt csodát hozhat elébe. Nem vette észre, hogy eltévedt. Már ez volt az ő útja, a régit nem találta, bár nem is nagyon kereste. Igaz, olykor felmerült benne, hogy talán jó lenne visszamenni, de nem volt hozzá se ereje, se kedve.
Később az öröm gyakorta vált ürömmé, a boldogság pedig olykor boldogtalanságba torkollt. Megbotlott, elesett, de nagy nehezen feltápászkodott. Besötétedett. Mindig is félt a sötéttől, de nem volt nála lámpa sem. Valakit fel kellene hívni, segítséget kellene kérni, igen ám, de a telefonját nem tudta használni, mert az lemerült, de az is lehet, hogy ahová jutott, ott már térerő se volt.
Próbálta összeszedni maradéknyi kis erejét és tovább menni, de nem sikerült. Lábai nem tudták megtartani, ismét lerogyott a földre. Már nem számított, hogy a tiszta ruhája koszos lett, a sérüléseiből pedig szivárgott a vér. Egész testében remegett. A falevél mozgásától is megijedt. Elaludni se tudott, a gondolkozáshoz pedig nagyon fáradt volt. Vajon miért nem keresik? Hiszen itt fog elpusztulni. Már pirkadt, ezek szerint mégis elnyomta az álom. Hirtelen bevillant neki, hogy hiszen senki nem tudja, hol van. Biztosan keresnék, keresik azok, akiknek fontos, akik szeretik. Egymást kérdezgetik, hogy mit mondott hová megy? Senki se tudta rá a feleletet.
Hűvös volt a hajnal, lehűlt a teste, már a fázást és a fájdalmat se érezte. Elterült a földön, szemét becsukta és mint egy álom jött elé a felismerés, hogy valaki mégis tudja, hogy hol van. Igen, de neki talán kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy őt hiányolja és keresse.
Jól van ez így. Egyszer úgyis itt kell hagyni mindent, talán most jött el ennek az ideje. Beletörődött, hiszen másra nem volt se reménye, se ereje. Feladta a küzdelmet.
Mint ha a túlvilágon lenne, olyan volt, amikor valaki megfogta a kezét és felemelte. Ruháját leporolta, sebeit kimosta és bekötözte, átkarolta és azt mondta: hiányoztál, érted jöttem, mert őszinte, igaz barátod lettem.
Az Úr küldte őt, a megmentőt, mert a kegyelme Dorinát elhívta örökre. Visszavezette az elhagyott ösvényre. Arra, amelynek a végén Ő várja majd, amikor földi életét a kezébe teszi.
Dorina megtanulta, hogy csak a járt úton van biztonságban. Becsüli a barátját, aki felelősséget érzett iránta, ezért nem hagyta elveszni őt. Tudta, hogy segítségre lesz szüksége, ezért a saját komfortjáról lemondva, vállalta, hogy addig megy, amíg Dorinát meg nem találja.
Bizonyossága van felőle, hogy az Úr kegyelme a megmentőjét is eléri, hiszen már dolgozni kezdett benne, amikor a lelkiismerete arra vezette, hogy a veszélyes úton Dorinát megkeresse és a biztos haláltól megmentse.
Amit pedig az Úr elkezdett, azt be is fejezi.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
