Fotóalbum lapjai közt
megfakult fényképek:
Visszavezetnek a múltba,
régi, szép emlékek.
Ma is látom Anyám s Apám
fáradt, munkás kezét,
folyton miattunk aggódó,
vigyázó két szemét.
Örömünket, bánatunkat,
megoszthattuk Velük,
életükben végig kísért
minden szeretetük.
Mindig mi voltunk az elsők,
csak utána maguk,
ha problémánk volt, jól esett
pár bíztató szavuk.
Apám sokszor fenn maradt a
késő éjszakában,
pótolni a hiányzó pénzt
kemény túlmunkában.
Anyám, szegény felvarrt oly sok
leszaggatott gombot, s
igyekezett eltakarni
előlünk a gondot.
Munkák miatt nem adatott
Nekik elég alvás,
nem volt nálunk soha tele
se pince se padlás.
Ünnepeken ajándékunk
nem volt túl nagy érték,
megtanultuk megbecsülni,
nekünk mi a mérték.
Hó végén a számlák miatt
aggódtunk és féltünk.
Szerényen, de szeretetben,
boldogságban éltünk.
A szegénység kellemetlen,
akkor sem volt szégyen,
megpróbáltuk egy cipőben
kihúzni sok télen.
Évek teltek már azóta,
saját lábra álltunk,
szüleinknek köszönhető,
felnőttekké váltunk.
Milyen szép volt minden együtt
töltött boldog óra,
néhány közös kirándulás,
lementünk Sóstóra.
Elmentek örökre. Jó volt
mindig Velük lenni!
Hiányukat nem pótolja
soha többé semmi.
Vágyuk nem volt semmi más, csak
szeretet és béke,
legyen áldott mindörökké
Szüleim emléke!
Author: Andaházi Szeghy Lajos
Andaházi Szeghy Lajos az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem 1940 szeptemberében. Édesapám a posta alközpont üzemében műszerészként dolgozott. Édesanyám háztartásbeliként két nagyszülővel, öcsémmel, húgommal és velem együtt otthon volt. Rólunk gondoskodott. A háború utáni nagyon nehéz években szegényen, de szerető családban éltünk. A vers szeretetét apámtól, a zene szeretetét anyámtól örököltem, hat évig zongoráztam, de a focit jobban kedveltem gyerekként. Futballozni kezdtem és tíz éven keresztül játszottam a Postás, a Debreceni Honvéd és a Ganz Darugyár csapatában. Műszaki főiskolát végeztem általános gépész szakon és a Ganz Daru és Kazángyárban dolgoztam gyártástervezőként és üzemszervezőként. Végül több mint 43 év után innen mentem nyugdíjba. Itt ismertem meg feleségemet is akivel több mint 46 éve éve boldog házasságban élünk. Két remek fiunk és öt csodálatos unokánk van. Céljaink, amiket kitűztünk mindig közösek és reálisak voltak. Azok megvalósulása sok örömet szerzett eddigi életünk folyamán. Hatvan évesen kezdtem tájfutóként versenyezni, hét éven keresztül. Nagyon szerettem az erdő illatát, a mezőket, de sajnos egy sztrok után abba kellett hagynom a tájfutást. Olvasni mindig szerettem. Versírással már fiatalkoromban próbálkoztam, de csak az asztalfióknak írtam. Nyugdíjasként már több időt tudtam versírással tölteni. A versírás tudományával behatóbban ekkor kezdtem foglalkozni. Már tájfutó koromban lenyűgözött mindig a természet, a táj...
Egy válasz
„Hiányukat nem pótolja
soha többé semmi.”
Örülök, hogy olvashattam meghatóan szép emlékeid a szüleidről. Igen, az enyémek is ilyenek voltak, mi voltunk az elsők, életük végéig a szemük kincse. A szegénységben is gazdagok voltunk, mert volt mit ennünk, innunk. A gondos és dolgos kezek megoldottak mindent, amit kellett. Ott ahol a szeretet fészket rak, nincs hiány és nem lehet utólag se panasz.
Szeretettel: Rita