A szőlősgazda büszkén nézett végig birtokán. A szőlőtőkék között már ott lopakodott az ősz. Amerre járt, megszínesedtek a levelek, a mézédes szőlőfürtök pedig elnehezültek. Tudtuk nélkül, de már vártak a szüretre. A nap már veszített erejéből, de délben még bújócskát játszott a ráncosodó szőlőlevelek között. A gazda fáradt volt, de boldog. Egy hét van még a szüretig, hogy végre a tőről a szőlőfürtök a szüretelők puttonyába, onnan a présbe és a kipréselt édes lé pedig a hordóba kerüljön. De valami mégis beárnyékolta a gazda örömét: a seregélyek. Előtűnnek a semmiből váratlanul, mint egy fekete viharfelhő és lecsipegetik a termést. Amíg a gazda a szőlősben dolgozott, nem merték meglátogatni a szőlőskertet, féltek az embertől. De szüret előtt a gazdának be kellett utazni a városba. Így gondolkodott: A seregélyek tőlem félnek. Na, majd csinálok én nekik embert. Két karóból madárijesztőt készített. Kinyúlt piros pólót adott rá. Szalmából megcsinálta a fejét, nyakát átkötötte zsinórral. Fakezére konzerves dobozkát kötött, hogy zörögjenek. Nézte, nézte, elég félelmetesnek találta a madárijesztőt. Majd autóba ült és elutazott. A seregélyek királya figyelte a gazdát. Amint elment összehívta társait.
– Itt az idő, hogy jól lakjunk, mielőtt minden termést betakarítanának. Úgy látom, nem leszünk sokan, a többi seregély a gyümölcsösbe repült. Megvárjuk, míg besötétedik és rárepülünk az érett szőlőfürtökre. – mondta a seregélyek királya.
Így is lett, a szél is feltámadt alkonyatkor, zengtek-búgtak a madárijesztőn a konzervdobozok. De ez nem riasztotta el a seregélyeket. Másnap megérkezett a gazda. Nagyon mérges lett, mikor meglátta a kárt, amit a madarak okoztak. Dörzsölte füle tövét az ember, vajon miért nem ijedtek meg a madárijesztőtől? Szüretig már nem is mert elmenni. Beült a kis faházába, amibe szerszámjait is őrizte, végig feküdt a régi heverőn, és elbóbiskolt. Akkor valaki kopogtatott a házikó ajtaján. A gazda ajtót nyitott, s nagyon meglepődött a hívatlan vendégtől. A madárijesztőt állt az ajtaja előtt. Szalma arcán semmi érzelem, hát mikor megszólalt, ez még a sokat élt gazdát is meglepte.
A madárijesztő ennyit szólt:
– Gazda uram, valamit elfelejtettél, mikor elkészítettél engem. Nézd csak, a fejemen nincs kalap. Pedig kalap nélkül nem hasonlítok az emberre. A seregélyek megszokták, hogy kalapba dolgozol, ezért nem repülnek errefelé. Ember egyenlő a kalappal, a kalapos embertő félnek. Ez a veszélyes számukra.
A gazda nagyot horkantott és kinyitotta a szemét. Micsoda rémálom. Beszélő madárijesztő, gondolta. Brr. De reggel első dolga volt, hogy a kopasz madárijesztőre feltegye a kalapját. Nem is lett több kára, szüretig a seregélyek elkerülték a szőlőskertet. A gazda először töltött új borából, emelte poharát, és ivott a madárijesztő egészségére.
Author: Kissné Kustor Franciska
1970-ben születtem Csornán, egy kis faluban nőttem fel. Győrben érettségiztem, eddigi életemet a gyerekekkel való foglalkozás töltötte ki. Két felnőtt gyermekem van, boldog házasságban élek. Gyermekkorom magányát fantáziám és gazdag képzeletem segítségével tettem felejthetetlenné. Elfoglalt szülők helyett a nagymamám minden este felolvasott, innen ered a könyvek szeretete. Kamasz koromban próbálkoztam először versek írásával. Az érzések szavakba öntése segített át a nehézségeken. Majd jöttek a novellák. Csak arról tudok írni, ami megérint, ami foglalkoztat. Küldtem be novellát a http://ahetedik.hu –ra, ahol több művem megjelent. Negyven éves korom körül születtek az első mesék, mára már több kötetre valót írtam. Rájöttem, ez a fajta önkifejezés áll a legközelebb hozzám. Valahol mindig ott él bennem a kislány. Így könnyen belehelyezkedem az ő világukba. Visszajelzést, elismerést tőlük kapok. Gyógypedagógiai asszisztensként dolgozom, eleinte óvodában, már 6 éve iskolában. Rajzórákon sokszor a meséimről rajzolnak a gyerekek. Színdarabokat is írtam, amit nagy örömmel adtak elő. Ez a legnagyobb siker számomra. Pályázatra meséket most küldtem be először. Örülök a lehetőségnek, hogy nyomtatásban is jelenhetnek meg mesék.
