Az eső áztatta kertben a kopasz szőlővenyigék a leszálló ködbe vesznek. A magány dalát mormolja a szél, a levelek földdé lesznek. A fekete varjak összejönnek a hantok közt kutatva.
– Kár, hogy elment a nyár! – mind azt rikoltja. Egyvalaki áll csak a sivár kertben, egy elfelejtett madárijesztő. Viharvert, de kedves madárijesztő.
Szép időben őrzője volt a dús szőlőszemeknek. A seregélyek gyanakodva nézik, ahogy rongyai lebegnek. Nincs már dolga, szalmakalapja fejéről félig lecsúszva. Rongy arcán egy gombszem. A másikkal egy szarka ment el. Nyakán csíkos sál, hanyagul átkötve. Nehogy meghűljön ebben a hidegben.
Kockás inge időt álló, mindig divatos. Bár a divatról barátunk mit sem tud. De valami nem stimmel, arcára a szája cérnával van varrva. Szomorkodni hiába is próbál, mert szája szeglete felfelé áll. Van még itt egy tisztázatlan dolog. A kockás ing felett posztó szív dobog. Ki akarta, hogy szíve is legyen? Már nem tudjuk meg sohasem. Ha szíved van, kicsit nehezebb a sorsod, másokra is kell gondolnod!!
Feje felett varjak kárognak, valami teliholdról, ami ma este lesz. Lehetőség változtatásra, s ha belefér, egy kisebb csodára. Madárijesztő nem tudja ezt, hiszen feje csak szalmával van tele. De egyet érez, valami történik vele, nem véletlen lett posztó szíve.
Csak áll és vár, ahogy mindig is tette. Éjszaka hangjait már jól ismeri. Ez most valami más: fájdalmas, halk nyüszítés. Lenéz, egy apró, fehér kiskutya hever előtte. Sárosan, vizesen, éhségtől reszketve. Ha marad, a reggelt sem éri meg, a madárijesztő kalapja széle is megremegett. A gömbölyű Hold egyre hidegebben világít. A madárijesztő egyetlen szemével felnéz rá.
– Bárcsak tudnék járni, elvihetném a kiskutyát egy melegebb helyre. S akkor jön a varázslat. Lábai kezdenek nőni, először csak élettelenül lógnak a kockás ing alól. Majd erőre kapnak. Mint egy kis totyogó, járni tanuló kicsi gyermek, botladozva, egyensúlyt vesztve.
De később már egyre magabiztosabban tud járni, már szót fogadnak lábai. Letérdel a kis szőrgolyóhoz, az ölébe veszi. Megindul vele a ház felé. Posztó szíve majd kiszakad a helyéből. Még egy, még egy lépés, elér egy kis házig, ami valami raktárként szolgál az embereknek.
Ide teszi be a kis állatot, még be is takarta csíkos sáljával. Miként kerül vissza, arra már nem emlékezik, de reggel ugyanúgy áll, mint mindig, a lába helyett levert karó. A sál azonban már nincsen a nyakában.
Mi történt? Talán megzavarta a telihold fénye? Elmúlik a tél, a madárijesztő még jobban megrongyosodik és megkopik. Érzi, hogy ideje is lassan lejár. De nem magányos többé. Egy nagyobbacska zsemleszínű kutya minden nap meglátogatja a kertben.
Author: Kissné Kustor Franciska
1970-ben születtem Csornán, egy kis faluban nőttem fel. Győrben érettségiztem, eddigi életemet a gyerekekkel való foglalkozás töltötte ki. Két felnőtt gyermekem van, boldog házasságban élek. Gyermekkorom magányát fantáziám és gazdag képzeletem segítségével tettem felejthetetlenné. Elfoglalt szülők helyett a nagymamám minden este felolvasott, innen ered a könyvek szeretete. Kamasz koromban próbálkoztam először versek írásával. Az érzések szavakba öntése segített át a nehézségeken. Majd jöttek a novellák. Csak arról tudok írni, ami megérint, ami foglalkoztat. Küldtem be novellát a http://ahetedik.hu –ra, ahol több művem megjelent. Negyven éves korom körül születtek az első mesék, mára már több kötetre valót írtam. Rájöttem, ez a fajta önkifejezés áll a legközelebb hozzám. Valahol mindig ott él bennem a kislány. Így könnyen belehelyezkedem az ő világukba. Visszajelzést, elismerést tőlük kapok. Gyógypedagógiai asszisztensként dolgozom, eleinte óvodában, már 6 éve iskolában. Rajzórákon sokszor a meséimről rajzolnak a gyerekek. Színdarabokat is írtam, amit nagy örömmel adtak elő. Ez a legnagyobb siker számomra. Pályázatra meséket most küldtem be először. Örülök a lehetőségnek, hogy nyomtatásban is jelenhetnek meg mesék.
