Aranytojást tojt a lúd, mit a paraszt nem rég vett.
Minden napra tojt egy tojást és a paraszt kapzsi lett.
Elképzelte, minden tojás övé lehet egyszerre.
Agyoncsapta a ludat, ám nem lelt tojást egyet se.
Éhes ökrök a jászolhoz mentek szénát enni.
Elmarta a kutya őket, s nem tudtak bemenni.
Az egyik ökör megszólal: ez egy irígy kutya.
Nem eszi a szénát soha, s mégsem enged oda.
Anyjához szól kis vakond: mama hisz én látok!
Anyja tömjént tesz elé, mi ez? Mondd, ha látod!
Úgy látom, hogy ez egy kavics – szól a kis vakond.
Nem csupán csak vak vagy fiam. Szaglásod sincs? Mondd!
A sebesült kocával egy farkas találkozott.
Vigyázni a malackákra mindjárt ajánlkozott.
A koca megköszönte rögtön a farkas ajánlatát, s
arra kérte, hogy inkább tartsa távol magát.
Nagyon szégyellte a majom piros, csupasz fenekét.
Rókát kérte adja neki a farka egy kis részét.
Róka közli, semmit sem ad, majom ne is várja.
Az ő farka nem való egy majom hátsójára.
Szomjas volt a róka már, s szép fürt szőlőt talált.
Megpróbálta elérni, de hiába is ugrált.
Mérgelődve mondogatta – mivel nem érte el –
„Biztos savanyú a szőlő, most már nem is érdekel”
Author: Andaházi Szeghy Lajos
Andaházi Szeghy Lajos az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem 1940 szeptemberében. Édesapám a posta alközpont üzemében műszerészként dolgozott. Édesanyám háztartásbeliként két nagyszülővel, öcsémmel, húgommal és velem együtt otthon volt. Rólunk gondoskodott. A háború utáni nagyon nehéz években szegényen, de szerető családban éltünk. A vers szeretetét apámtól, a zene szeretetét anyámtól örököltem, hat évig zongoráztam, de a focit jobban kedveltem gyerekként. Futballozni kezdtem és tíz éven keresztül játszottam a Postás, a Debreceni Honvéd és a Ganz Darugyár csapatában. Műszaki főiskolát végeztem általános gépész szakon és a Ganz Daru és Kazángyárban dolgoztam gyártástervezőként és üzemszervezőként. Végül több mint 43 év után innen mentem nyugdíjba. Itt ismertem meg feleségemet is akivel több mint 46 éve éve boldog házasságban élünk. Két remek fiunk és öt csodálatos unokánk van. Céljaink, amiket kitűztünk mindig közösek és reálisak voltak. Azok megvalósulása sok örömet szerzett eddigi életünk folyamán. Hatvan évesen kezdtem tájfutóként versenyezni, hét éven keresztül. Nagyon szerettem az erdő illatát, a mezőket, de sajnos egy sztrok után abba kellett hagynom a tájfutást. Olvasni mindig szerettem. Versírással már fiatalkoromban próbálkoztam, de csak az asztalfióknak írtam. Nyugdíjasként már több időt tudtam versírással tölteni. A versírás tudományával behatóbban ekkor kezdtem foglalkozni. Már tájfutó koromban lenyűgözött mindig a természet, a táj...