A pult fölött sorban állnak a színes dobozok,
mint apró városok, egymásra nőtt koporsók.
Szürke perem, szürke jel, szürke fény a sarokban,
a csend bennük lassan pulzál, mint a vér az ujjakban.
A tüdő befogadja, lassan húzza mélyre,
mintha egy másik világ felhője szállna át az égre.
Meleg fény terül szét, egy pillanatnyi béke,
és az ember úgy érzi: maradhat még élve.
A füst szálakon úszik, finoman, akár a fátyol,
az ablakon túl a délután fakó lánggal lángol.
Minden slukk egy betű, minden doboz egy fejezet,
lassan épül benn a történet, lassan nő a szövet.
A hörgőkben, az erekben apró kapuk nyílnak,
ahol a füst megtelepszik, teret nyit a sírnak.
De itt még béke van, csak tompa melegség,
egy halk sóhaj, egy lassan, hosszan elkopó egészségkép.
És így telik a nap, a hét, az év, az élet,
a test figyel, tanul, elfogadja az egészet.
Ott marad a mellkas mögött, a csontok alatt csendben,
mint egy szorító kéz, amely helyet kap a tüdőben,
és ott marad egészen.
A pult mellett fémdobozok: kék villám és vörös árny,
szárnyat ígér, gyors erőt, kellemesebb tőle a nyár.
Hideg csönd ül a feliratban, csillog rajta neon-fény,
ébrenlét a palackban – nem tulajdon, csak bérlemény.
A kéz könnyen nyúl felé, mert kívülről olyan tiszta,
mint hajnali tó tükrében a nap első sugara.
A buborék fut a torkon, mint futár viszi a hírt,
hogy mostantól gyorsabb lesz a lélegzet, felgyorsul a szív.
A mellkas mögött valami fény gyúl, éles kés a sötétben,
és az ember úgy érzi: mindenre képes most, jöhet minden élesben.
A perc kitágul, a szem kicsit fényesebb,
a gondolat gyorsabb, az éhség élesebb.
Aztán az erő elindul visszafelé,
mintha valaki lassan húzná le a függönyt a szemen:
a fény kicsit fakóbb, a levegő kicsit nehezebb.
És eljön ilyenkor a vágy:
még egy korty, még egy szikra, még egy fénydarab a dobozból,
mert az élénkség íze egyszer már átfolyt rajtunk,
és a test emlékszik rá — minden sejttel, érte vagyunk.
A pult mögött ő áll, a hangja halk, amikor az aprót összeszámolja,
mintha minden érme egy sóhaj lenne, amit hosszú ideje őriz a mellkasa.
A kéz átveszi a visszajárót,
ujj az ujjhoz ér, de csak éppen —
egy leheletnyi melegség a bőrön,
ami úgy marad ott, mint egy titok, amelyet senki sem mond ki.
És te állsz, és nem mozdul a lábad,
mert ebben a pillanatban minden készen állna:
a lépés, a mondat, a kérés, a híd a két világ között
– mégis marad a mosoly és a sóhaj közötti tér.
És amikor kilépsz a trafik ajtaján,
a neonfény utánad hajlik,
mintha tudná, hogy ma is ott hagytál valamit a pultnál:
egy pillanatot, ami tovább éltet és gyilkol későbbi lélegzeteidben.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!