Az utca álmos fényei lágyan követik a ritmusod. Időnként felgyorsulnak, néha gyengéden hullámoznak rajtad, épp mikor hogyan jár át az izgalom.
Összekuszálódott tincseim közül figyellek, s amikor találkozik a tekintetünk, lehajolsz hozzám csókot lopni.
Elönt a vágy és türelmetlenül kérem a közelséged, a telhetetlenséged, azt, hogy semmiért egészen szeress…
Sóhajunk kimondatlan fogadalmakkal telik meg, és egy pillanatra elhisszük, akár az örökké is a miénk lehet. De a levegőben ott lapul a tudat: az éj leple az egyetlen búvóhelyünk, mert ahogy felkel a nap, ránk talál a valóság. Mégis, belenyugodva sorsunkba hagyjuk, hogy úgy szórjon szét bennünket, akár két árnyékot a reggeli fény, akik nemrég még egyek voltak.
Hirtelen arra ocsúdok, hogy egymás mellett ülünk, tekintetünk pedig a semmibe réved. Mint két árva, akik a csendtől remélik, hogy az utolsó szerelem-gyűrődéseket is kisimítja a bőrükön, s kimondja helyettük azt, amihez nekik nincs elég bátorságuk.
Minden lelassulva sűrűsödik körülöttünk, amikor pedig rám nézel, nincs benne szemrehányás, se kérés, hiszen te is tudod: egyikünk sem ragaszkodhat úgy a másikhoz, mint ahogy szeretnénk.
Csak nézem, ahogy lassan mosolyt rajzol arcodra a beletörődés, magamban őrizve tovább azt a mély, bús melankóliát, amivel eljut hozzám: elengedsz.
Egy utolsó tétova mozdulat, ami nem mond még le rólam: kezemet keresed. Óvatosan, mintha attól félnél, az érintésünk elárulja, hogy mennyire nehéz a távolodás. Egy törékeny perc erejéig összekulcsoljuk ujjainkat, s így, némaságba burkolózva, mozdulatlanul próbálunk időt lopni a valóságtól.
Majd felegyenesedsz, és miközben a fény hátadra simulva rajzolja ki a távozásod kontúrját, egy halk vigyázz magadra hagyja el a szádat.
Csupán egy erőtlen bólintásra telik tőlem. Nem keresem a szavakat, nincs is értelme, hiszen a búcsú már megtörtént.
Végül lassan zárul az ajtó mögötted, a hajnal pedig elnyeli szerelmünk utolsó cseppjét is.
Egy ideig még ott maradok a gyenge napsugárban, az egyetlen tiszta árnyék után vágyakozva, amit az éj veled együtt vitt el örökre.
Author: Veszprémi Dóra
Veszprémi Dóra vagyok, alkotó, olvasó, betűkben látó. Az írás régóta meghatározó része az életemnek; ez az a közeg, ahol igazán ki tudom fejezni magam. Ez elsősorban egy kapcsolódás: önmagamhoz, másokhoz, emlékekhez és álmokhoz. A sokszor ki nem mondott érzéseknek segítek szavakat találni. Lírai hangvételű szövegeket és verseket írok, személyes tapasztalatokból építkezve. Írásaim gyakran érintenek női nézőpontokat, belső kérdéseket és azokat a témákat, amelyek mélyebb nyomot hagynak bennem. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy pályázatuk kapcsán meghívást kaptam az állandó szerzők, blogszerzők közé. Köszönöm szépen a lehetőséget!
