Császár Rita: A király szerelme Fonyód, 2025. február 15.
mese
Hol volt, hol nem volt egy tornyos kastély, sziklafalban egy meredély, amit magas hegyek vettek körül. Rózsák futották körbe vastag, erős falait, felhők érintették égbenyúló tornyait.
Lakói kényes népek voltak, mindig csak mulatoztak. Mert a királyuk állandóan csak vigadozott az uralkodás mellett, s jókedve átragadt népére, a kastély minden lakójára, s a vidéken mindenki másra. A jókedv mindennapos vendég volt a háznál, semmi nem volt jobb egy bálnál, szerette is a királyt az egész népe, mindent megtettek volna érte.
Ám történt egyszer, hogy az ifjú király szomorúan ébredt, s nem volt mulatozni kedve, nem szerveztetett bált estére. Az alattvalói összenéztek, semmit nem értettek, „vajon mi lehet a baja?”, ezt kérdezték minden minutumba. Teltek-múltak a napok, a király egyre szomorúbb képet vágott.
Kérdezték is a miniszterek, hogy a baja vajon mi lehet? Végül is megtudták az okát. Az ifjú király látott egy királylányt. Igaz, csak az arcképét, de így is elrabolta a szívét, a gyönyörű szép lány, de hogy ki ő, az talány. Mert a képét egy fehér galamb hozta a csőrében, berepülve az ablakon csendesen.
Azóta az ifjú király, csak azt a képet bámulta ám, s valahány nap eltelt, egyre szomorúbb lett, nem ivott és nem evett. Ettől aztán a népe is búsult, a vigasság elhalkult. Még a rózsák is hervadoztak, elborult az ég, a felhők tornyosultak. Rosszkedvű lett az egész kastély népe, s körben a vidéke.
A miniszterek tanakodtak, s végül arra jutottak, hogy azt a gyönyörű királylányt meg kell keresni, királyuk útjába ezért nem állhat semmi. Hogy van remény bajára, hitte is, és már látta. Az ifjú király ettől kicsit felvidult, s hosszú, világ körüli útra indult. Megkeresni azt a szép királylányt, ki szívébe tette a varázst, kinek szépsége magányt hozott személyére, s szomorúságot egész népére.
A király csak egy szolgát vitt magával a hosszú útra. Titokban kell utaznia, úgy gondolta. Nem akarta, hogy tudják, hogy feleségül akar egy királylányt. Ki majd elűzi mellőle a magányt. De a király csak őt akarta, másik királylány nem jöhetett szóba.
A király kastélyról kastélyra vándorolt. Mint magányos lovag, rá mindenki így gondolt. Míg odajárt a világba, első minisztere vigyázott a trónra. Eltelt egy hosszú év, de nem volt név, mit megismerhetett volna, az a királylány nem volt kastélyablakba. A király már majdnem feladta, s hazafelé fordult volna, amikor a távolba, meglátott egy ismeretlen kastélyt, magasodni egy hegy tetején. Rácsodálkozott a király: „Szebb, mint az enyém!”
Útját rögtön arrafelé vette, hű szolgája, ki mindig kísérte, most alig tudott lépést tartani vele. A királyt vitte előre az igaz szerelme.
Mikor odaért a kapuhoz, bebocsáttatást kért. Meg akarta nézni, hogy itt ki él. Már csak ez az egy kastély maradt. Érezte, itt lesz az, ki boldogságot hoz életébe, s vidámság lesz újra végre.
Bekopogott, s egy szolga kaput nyitott. S már mondta is a magáét, hogy a királylány elalélt, s már egy hete csak alszik, a kastély népe ezért nem nyugszik… Aki feltámasztaná, apja, a király, annak adná, kezét és az egész királyságot, így az a kérő elnyerné a boldogságot. Mert a király már nagyon öreg, néha már gyermeteg. Erős királyt akar lánya mellé, ki szeretné. Ezt a szolga egy szuszra elmondta, s az ifjú király hallgatta mosolyogva.
S mondta, hogy ő segítene, csak hadd nézhesse meg az alvó királylányt, szépségének sugárzását. Meg is engedték neki, hogy lássa, el is ámult hamarjában. Mert ő volt az, a lány a képen, ott feküdt, és aludt épen. A király szólongatta, aztán meg megcsókolta, de nem volt semmi hatás, csak volt a mély alvás.
Hát a király megint elszomorodott. Mit csináljon? Semmit sem tudott… De azért örült, hogy a királylány nem ült nászt még senkivel. Gondolta, megmenti, ha kell az életével. De hogyan lehet életre kelteni? Az öreg királyt és a népet kérdezte ki erről. Mert egyetlen vágya volt, hogy a királylány ne legyen holt, vagy mindig alvó szépség. Hanem keljen életre, legyen tiszta, élő, mint az ég, mely tele van madárral, és felhővel, százzal.
De a választ senki sem tudta, csak azt, hogy van egy boszorka, a világ végén, valahol messze, őt kell, hogy megkeresse… Az ifjú király el kezdett reménykedni. S rögtön el is indult a boszorkányt megkeresni.
Ment, ment, mendegélt hegyeken által, útját nem állhatta várfal, sem erdő, sem folyó, sem tenger, sem vízesés, zúgó. Átkelt minden veszélyen, sziklameredélyen. Kalandja volt bőven. Mire odaért a világ végére, s a boszorkát kézre kerítette. De a boszorka nem akarta elárulni neki, hogy választottján hogyan tudna segíteni. Ám a királynak volt egy bájitala, s aki azt megissza, csak az igazat mondhatja.
Így a király eljátszotta, magát vacsorára meghívatta. S a boszorkával a bájitalt megitatta. S aztán kérdezett tőle mindenfélét. Azt, hogy hogyan őrizze meg szerelme szépségét, mitől lesz majd hatalmas birodalma, s mi az, mi szerelmét feltámasztja. A boszorka meg mindent elmondott, mert a bűvös ital benne fortyogott.
„Nem elég, ha megcsókolod,
És köréje fonod karod.
Tedd kezedet a szívére,
S mondd: Szeretlek, Istenemre.
Ébredj, kedvesem, azonnal,
Csókom felébreszt bizonnyal.”
„Csak, ha mindent pontosan így teszel, csak akkor kel szerelmed fel. Én tudom, mert én tettem rá az átkot, mert sajnáltam tőle az eljövendő boldogságot.” Mondta a boszorka, szinte bűvös álomban, a király pedig bezárta nyomban. A vártoronyba, örökre, hogy ne árthasson senkinek a beste. A kulcsot meg biztos helyre tette, s ellovagolt egyszerre.
Boldogan ment az alvó királylányhoz, oda, s mindent úgy tett, ahogy a boszorka mondta. S lám a lány életre kelt, az egész ország ünnepelt. Az ifjú királyt a lány rögtön megszerette, szép kék szemében magát megkereste. Egybekeltek, a mézeshetek is elteltek. S azontúl, boldogan éltek. Két birodalom felett uralkodtak, s utódaik még talán most is vannak.
Vége
Author: Császár Rita
Ilisicsné Császár Rita vagyok. 1968. október 13-án születtem. A Balaton déli partján, Fonyódon élek. Mintegy húsz évig könyvtárosként dolgoztam. Ekkor kezdtem el írogatni (1990-es évek). Először felnőtt verseket, majd a 2000-es évektől dalszövegeket is. Később a gyermekirodalom felé fordultam. Gyermekverseket, meséket, verses meséket írtam. De írtam már hosszabb lélegzetű meseregényeket is. Két könyvem jelent meg: Mézes mackó (2016) és Gyémántrablás különleges módon (2022). Valamint antológiákba írogatok verseket, meséket.